Skócia védőszentje: Szent András

 

Saint Andrew, azaz Szent András a skótok egyik védőszentje, így minden év november 30-án kellő tisztelettel és pompával ünneplik meg névnapját (St Andews Day), legyenek bárhol is a világban.

András sokáig halászként dolgozott, mielőtt Jézus követője lett. Később Kis-Ázsiában, Macedóniában és Dél-Oroszország területén hirdette az igét, az oroszok azóta szintén védőszentjükként tisztelik. A római vezetés azonban ellenséget látott benne, ezért kivégezték. Csontjait elásták, majd kb. 300 évvel később a hódító Nagy Konstantin kiásatta és elvitette azokat Konstantinápolyba. Egy görög szerzetes (mások szerint egy ír), bizonyos Szent Regulus volt az, aki kimenekítette a maradványok egy részét. A szerzetes álmában üzenetet kapott, amelyben arra figyelmeztették, hogy Szent András csontjai veszélyben vannak. Az angyal arra kérte, hogy a maradványokat vigye olyan messzire, amennyire csak bírja. Regulus, betartva az utasításokat, elhozott egy fogat, egy karcsontot, egy térdkalácsot és néhány ujjat azok közül, amelyeket a sírhantban talált. Az ereklyékkel aztán meg sem állt Skóciáig, mégpedig Fife grófság észak-keleti partvidékéig, ahol egy Kilrymont nevű városkában rejtette el őket. Ez a város a mai Saint Andrews.

Egy legenda szerint, II. Angusz király vezette a pikteket és a skótokat csatába az angol Ethelsztán király ellen, a mai Athelstaneford melletti mezőn, amikor bekerítették őket és az éjszaka folyamán Szent András megjelent neki és biztosította a győzelemről. A következő nap mindkét oldalon egy fehér andráskereszt jelent meg. A piktek és a skótok ezen felbuzdultak és legyőzték az angolokat.

Skócia zászlaja, a kék alapon fehér kereszt nem más, mint a Saltire, azaz Szent András keresztje. Ilyen alakú keresztre feszítve halt mártírhalált Kr. u. 70-ben. Azóta ez a kereszt lett a skótok nemzeti azonosságtudatának jelképe.

Gretna Green - a menekülő szerelmesek otthona

A 18. századi Skóciában a házassággal kapcsolatos törvények annyira enyhék voltak, boldog-boldogtalan összeházasodhatott. Mindössze két kikötés volt a házasságkötést illetően, mégpedig, hogy a fiú legalább 14 éves, a lány pedig 12 legyen, valamint tanúkra volt szükség. Az egybekeléshez, még szülői engedély sem kellett, ahogy felkent pap sem, mivel bárki aláírhatta a házasságlevelet. Nem kerítettek tehát nagy feneket az esküvőnek. Az angol parlament 1753-ban szavazott meg egy indítványt, mely szerint 21 éves kor alatt szülői engedéllyel lehetett csak megesküdni. Nem meglepő tehát, hogy amikor híre kelt az engedékeny skóciai szabályoknak az ifjú szerelmespárok gondolkodás nélkül menekültek Angliából Skóciába, hogy örök hűséget esküdhessenek egymásnak, amire minden esélyük megvolt, feltéve, hogy a nyomukban levő felbőszült családtagok nem érték utol őket. Ám az akkori közbiztonság miatt, csak a filmeken és képzeletünkben lehetettek romantikusak ezek a kalandok. Azon pároknak, melyek sikeresen átlépték a határt mindössze három embert kellett találniuk, hogy megejthessék az esküvőt. Szükségük volt valakire, aki összeadja a párt, és még két tanúra. A határ menti falvak rendkívül hamar rájöttek hogyan fordíthatnák hasznukra a turizmusnak ezt az újfajta ágát, természetesen meglátták a benne rejlő üzleti lehetőségeket. Ha megfizették, akkor bárkit szívesen összeadtak, vagy tanúskodtak is, ha arra volt szükség. Akik nem a szó legszorosabb értelmében menekültek, azoknak a helybéli skótok még szállással is szolgálhattak, különböző minőségben. A legtöbb lakos azon munkálkodott, hogy minden létező szabad helységet ki tudjon adni az ifjú pároknak.

Az esküvői szertartások központja Gretna Greenben a kovácsmester műhelye lett végül is, ami mára egy emlékhely. A mai napig romantikusnak számít Gretna Greenben kimondani az igent, amit a helyiek még mindig rendületlenül kihasználnak. Különféle esküvői csomagokkal várják az odalátogatókat, hogy mindenki megtalálhassa a neki megfelelőt. Persze nem szabad elfelejteni, hogy ma már az itt kötött házasságok nem minősülnek érvényesnek, de legalább „autentikus” élményben lehet részük. A házasságkötés után a nászúton sem kell sokat gondolkodni, hiszen Skócia önmagában is gyönyörű hely. Ha még egyszer kimondanám valakinek az „igen”-t, az biztosan Gretna Greenben történne meg. Már csak egy mindenre elszánt, és vállalkozó kedvű jelöltre lesz szükségem hozzá, és irány Skócia

Kelta fahoroszkóp

Nemcsak az irodalomban fedezhető fel a kelta ősök mondavilága, története, hanem a mai napig is szívesen hangoztatják a skót emberek, hogy a druidák világából származnak. A horoszkópok közül sem az európait használják, ebben is különcök.

A kelta horoszkóp eredete, az időszámítás előtti évszázadokra nyúlik vissza. A kelták az i.e. 5. században léptek a történelem színpadára. Egész Európát lakták, egészen a Duna partvidékéig. Nem alapítottak államot, hanem egymással rivalizáló törzsi közösségekben éltek. Papjaik, a druidák irányították vallási és kulturális életüket, sőt ők alakították ki azt a kalendáriumot is, amelyhez igazodva, megfigyelések alapján leírták az úgynevezett "fa jegyeken" definiálható horoszkópot. A születési időpontokból megállapítható, hogy ki milyen fa-jegybe tartozik, s nagyjából melyek a jellemzői. Ennek értelmében 21 típust különböztetnek meg, ezek közül pedig 4 kiemelt, mert csak egy-egy dátumra vonatkozik, a napfordulók idejére. Úgy tartják, akik azokon a napokon születtek, druidává válhatnak, vagyis nagyobb a spirituális képességük.
(a részletes horoszkóp ITT letölthető)

Skót irodalmárok - Sir Walter Scott

Sir Walter Scott (1771-1832)

Scott - aki Edinburg-ben született - nemesi családból származott, apja ügyvéd volt, s ő is annak készült. Gyermekkori betegsége következtében az egyik lába lebénult. Az Edinburgh-i Egyetemen jogot tanult, majd apja nyomdokaiba lépve ügyvédnek állt. Irodalmi pályáját a balladaköltészet tanulmányozásával kezdte, majd fordításokkal folytatta. Nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos és továbbható alakjain. Romantika és realizmus egyaránt tőle vett példát. Balzac és Jókai sem olyan, amilyen, ha nincs előttük tisztelt és szeretett mesterként Walter Scott. De ez csupán az irodalomtörténeti helyet határozza meg, világirodalmi helye azonban a könyvkereskedések és közkönyvtárak statisztikájából olvasható ki. A rég múlt angol romantikának ő a legfőbb regényírója, és jó néhány könyvével ma is világszerte a népszerű olvasmányok szerzőjének bizonyul. Manapság is újra meg újra fordítják a legkülönbözőbb nyelvekre. S legismertebb regényének hőse Ivanhoe, de még inkább ennek a kalandos történetnek híres mellékalakja, Robin Hood, odatartozik a nagyközönség halhatatlan ismerőseinek sorába. Pedig nem is regényírónak készült. Negyvenhárom éves volt, amikor első regénye megjelent. Nevét az angol irodalmi életben akkor már rég jól ismerték mint költőét. És nem is volt rossz költő. A történelmi ábrándok színes felidézője volt, a skót táj és a skót múlt jól verselő poétája. Közben különc nemes úr, aki középkori hangulatú kastélyban lakott, gyűjtötte a régiségeket, méghozzá szakértő felkészültséggel. Nemcsak a történelemben volt jártas, de a régiségtanban is: pontosan tudta, mikor milyen ruhákat viseltek, milyen bútorok között laktak, milyen eszközöket használtak. Ez a gazdag ismeretanyag később nagymértékben meghatározta korábrázoló módszerét.
Nem is csoda, hogy Balzac őt tartotta a közvetlen előtte volt kor legnagyobb írójának, s vallotta, hogy maga is sokkal tartozik neki. De azok is sokkal tartoztak, akik nem vallották be.

Skót irodalmárok - Robert Burns

Robert Burns (1759 - 1796)

Robert, aki egy igen szegény kertész legidősebb fiaként született Ayr városában 1759 január 25-én, kétségtelenül Skócia egyik legnevesebb poétája. Ő az, aki egybeforrt a skót identitással, a skót történelemmel, végérvényesen beitta magát a skótok lelkébe. A Scots nyelven alkotott költők közül a legismertebb, habár sok munkája angolul is megjelent. Skót kulturális ikonként ünnepelték a 19. és a 20. század folyamán Skóciában és a világon szétszóródott skót közösségekben egyaránt. 1786-ban jelent meg az elismerést hozó Versek nagyobbrészt skót népnyelven című kötete. Több száz új dalt írt, valamint régi skót népdalokat formált újjá. Költészete erőteljesen önéletrajzi jellegű, környezetének spontán eseményei mind gazdag, lírai nyelven szólalnak meg. A romantika korszakának egyik legjelentősebb képviselője. Halála után a liberalizmus és a szocializmus alapjait letevők számára is inspirációt jelentettek írásai. Szabadkőműves volt. Fiatalon, csupán 37 évesen halt meg 1796. július 21-én.

Robert Burns: Skót hírnevünk

(Képes Géza fordítása)

Hová lettél, skót hírnevünk?

Idézünk sírva téged!

Eltűnt veled szép skót nevünk,

mely harci tűzben égett.

Tweed folyónk vígan kanyarog,

várja a büszke tenger,

de az már angol part amott...

Egy országban annyi gazember!

Nem gyűrt le minket senki, bár

fölöttünk vad vihar dúlt,

s most néhány lelketlen kufár

nagysebtiben elárult.

Ha angol kard jön ellenünk,

az bennünket le nem ver,

de angol pénz lett végzetünk...

Egy országban annyi gazember!

Gaz árulás! Sötét jelen!

Hol egy jel, mely megvígasztal?

Miért is nem hullt le ősz fejem

Bruce-szal s a hős Wallace-szal!

Nem félek én, szavam perel,

kimondom, míg szivem ver,

hogy angol pénzért adtak el...

Egy országban annyi gazember!

Skót irodalmárok - James MacPherson

James MacPherson (1736-1796)
 

A világirodalom egyik legnagyobb hatású költője, aki eltitkolta nevét, hogy skót hazája ősi dicsőségét népszerűsítse otthon és az egész nagyvilágban. Goethére és Herderre ugyanúgy hatott, mint Petőfire és Aranyra. Stílusa és történeteinek légköre nyomot hagyott a finn Lönnrot eposzszerkesztésén és az amerikai Longfellow kitalált indián hőskölteményén is. Tette a romantika egyik fontos előjátékának bizonyult. Hamisító volt? Első, szigorú kritikusa, Samuel Johnson annak bélyegezte. De kit hamisított? Hiszen az az ősi kelta bárd, Osszián, akit a leleplező szerint meghamisított nem is élt, őt is Macpherson találta ki. Nem létező költő soha nem volt költeményeit nem lehet meghamisítani, legföljebb a nevét írói álnévként lehet használni. A magát eltitkoló különös magatartását lehet kifogásolni, bár nem érdemes. Az bizonyos, hogy a világirodalom nagy költői közé tartozik. Amikor Johnson igen kemény szavakkal leleplezte, nem tört ki általános botrány. Az irodalom illetékesei és az olvasók túlnyomó többsége úgy tett, mintha nem vette volna észre a kritikát. Nemcsak a skótok, hanem az írek, a walesiek, de még az angolok is szerették, hogy kelta ősöktől származnak, tehát hinni akarták az ősi kelta kultúra nagyszerűségét. Elhitték Ossziánt. De a franciák, németek, Európa nemzetei sem törtek ki gúnyos nevetésben, nem örvendtek, hogy lám az angolokat jól becsapták. Holott lassanként minden tájon tudták, hogy az az őskelta világ soha nem létezett, s a hősei még kevésbé. Inkább felbátorodtak, hiszen ha az angol, skót, ír népek költői kitalálhatnak sohase volt őskori hősöket, egész mitológiát, akkor nekik is szabad. A romantikának éppen erre volt szüksége. Mindez abból következett, hogy James Macpherson korlátlan képzelőerővel és igen nagy költői tehetséggel kitalálta az őskelta királyt, Finghalt, s ennek vak énekes fiát, Ossziánt, aki eldalolja ennek a királynak a hőstörténetét, Moránnak, a tengeri kémnek a kalandjait, valamint Oszkár és Malvin szerelmét. Hamarosan nemcsak Nagy-Britanniában, hanem egész Európában felettébb sok fiút neveztek Oszkárnak és legalább ennyi leányt Malvinnak. Szinte minden európai országban nagy költőktől kis költőkig fordítottak Ossziánt, vagy írtak Ossziánról azok is, akik elhitték, hogy valóban élt, s azok is, akik tudták, hogy nem élt, de erről nem illett beszélni. Osszián tehát világhíres lett, Macpherson nevét azonban alig ismerték. Ez annál különösebb, mert a saját neve alatt kitűnő irodalmi prózában lefordította ógörögből az Iliászt, majd összeállított egy hasznos dokumentumgyűjteményt Nagy-Britannia ismeretlen történelmi eseményeiről a XVII. és XVIII. században. Ráadásul úgy egy évtizedig parlamenti képviselő is volt, magas rangú állami tisztségeket is viselt, de senki se azonosította a közéletben jó csengésű Macpherson nevet az ossziáni énekek szerzőjével.
Ki volt tehát ez a maga kitalálta ősköltő mögé rejtőző lángeszű irodalmár?
Vidéki polgárcsalád fia volt. Otthon szerették a verseket és dalokat. Sihederkorától fogva költő és tanító akart lenni. Jó tanuló is volt, kitűnő nyelvérzéke folytán már a középiskolában jól megtanult latinul is, görögül is. Kedvelte a különböző skót tájszólásokat. Elvégezte az aberdeeni, majd az edinburgi egyetemet. Ezekben az években sok verset írt, s közülük jó néhányat ki is adott. Mire azonban a könyv megjelent, oly rossznak érezte mindazt, amit addig írt, hogy összes kéziratát és a kész könyv valamennyi példányát tűzre vetette. Ekkor már befejezte tanulmányait és egy vidéki iskolában nyelvtanár lett. Itt ismerkedett meg Carlyle-lal, a neves történésszel és történetfilozófussal. Ugyanabban a városban alkalma volt, hogy megtanulja a skót ősnyelvet, a gaelt, amelyet azon a tájon még néhány faluban beszéltek. Carlyle javasolta, hogy menjen el erre a hegyi tájra, mert talán talál népajkon élő ősi dalokat és regéket. Ekkor 25 éves volt. A biztatásra el is indult. Néhány hét alatt meg is ismert néhány mesemotívumot, régi meséknek a népemlékezetben megmaradt töredékeit, de amit keresett, az ősi gael hőskölteményt sehol se lelte. Mégsem akart eredménytelenül hazamenni, hiszen nagy hangon hirdette, hogy ősi skót eposszal fog visszatérni. Találkozott azonban valamelyik népmesében egy varázserejű költő azaz bárd nevével. Ezt az énekes varázslót Oisinnak hívták. Ez a név sehogy se tetszett neki. Addig játszott a betűkkel, míg ki nem alakította az ősköltő tetszetős nevét. Ezt az ősi lángelmét Ossziánnak hívták, a III. században élt, vak volt, mint az őseposzok állítólagos költői. Innentől már ismerjük… kitalálta Osszián történetét, és ezzel örökre bevéste nevét a világirodalom nagyjai közé.

A skót nyelv

A kelta nyelvek összefoglaló elnevezés az indoeurópai nyelvcsalád nyugati ágát alkotó, nem germán és nem itáliai nyelvekre, amelyek feltételezhetően egy, az itáliai alapnyelvvel közeli rokon indoeurópai nyelvjárásból (kelta ősnyelv vagy alapnyelv) váltak le. A kelta alapnyelv valószínűleg Közép-Európában, az ókori kelták őshazájában alakult ki az i. e. 1. évezred elején. Az első ismert, bizonyíthatóan kelta kultúra a Duna felső folyása mentén és attól északra volt. A legrégebbi írott forrásból ismert kelta nyelv a leponti, amely mára utód nélkül kihalt. Mára csak öt kelta nyelvet (ír, skót gael, walesi, cornwalli és breton) beszélnek, és ezek is veszélyben vannak a Brit-szigeteken beszélt angol és a Bretagne-ban beszélt francia nemzeti nyelvek hatása miatt. Ezek az ún. szigeti kelta nyelvek, amelyek a középkorban (5. század körül) alakulhattak ki egy közös ősből. A ma beszélt kelta nyelvek mind hangtanilag, mind alaktanilag a felismerhetetlenségig eltávolodtak egykori ősüktől, hangzásukban is inkább a nyugati germán nyelvekre emlékeztetnek. Az ókelta nyelvek a ránk maradt dokumentumok alapján még nagyon közeli rokonai voltak a latinnak, egyes források szerint még kölcsönös érthetőség is fennállt közöttük.

I. u. 500 körül az írek elkezdték meghódítani a mai Skóciát és az ott élő pikteket. Így alakult ki a skót gael nyelv, amely aztán két ágra szakadt: felföldi és alföldi ágra. A kettő közül az alföldi skót kihalt, valójában nem igazán tudjuk, mennyire különbözött a felfölditől. A nyelvet angolul gyakran Scottish Gaelic, Scots gaelic vagy Gàidhlig formában említik. Jelenleg mintegy százezren beszélik. A skót szavak többsége kelta eredetű. Sok szót vettek át a latinból, az ógörögből, főleg a vallás miatt, az óskandinávból, és a héberből. Hasonlóan a többi indoeurópai nyelvhez, a modern dolgokra a görögből és latinból vett szavakat használja, de gael átírásban. 

Ennek ellenére az anyanyelvi beszélők gyakran angol szavakkal helyettesítenek még olyan kifejezéseket is, amikre van tökéletes skót változat is. Például az igék mögé egyszerűen odarakják a skót képzőket. Másfelől megközelítve a skót nyelv hatással volt az angolra is, főleg a sztenderd angolra. Skót jövevényszavak az angolban: whisky, slogan, brogue, jilt, clan, strontium, trousers, ahogy néhány földrajzi kifejezés is átkerült, mint ben (beinn), glen (gleann) és loch.

Dolly bárány

Dolly bárány 1996 július 5-én látta meg a napvilágot Edinburgh-ben. A Roslin Institute munkatársai, Ian Wilmut és Keith Campbell voltak a szülőatyja és anyja a kis jövevénynek, aki az első olyan fejlett élőlény – emlős – volt, akit felnőtt állat sejtjéből klónoztak egy speciális, nukleáris transzfernek nevezett technológiával. Az eljárás lényege, hogy egy petesejt sejtmagját eltávolítva egy felnőtt egyed sejtjének magját ültetve helyére gyakorlatilag létrehozzák az élőlény tökéletes genetikai mását, más néven klónját. Amennyiben végül is olyan döntés születik, hogy megengedett lesz embert is klónozni, a tudomány mai állása szerint ez lenne a legalkalmasabb módszer erre.
A kis bárány egy 1958 óta tartó kísérlet-sorozat lezárásaként jött a világra 277 sikertelen próbálkozás után. A kutatók többféle eljárást és módszert kipróbáltak a sikeres klónozás végrehajtása érdekében, de végül csak egy vezetett eredményre. A kis állat gyorsan felcseperedett, és a kutatók legnagyobb örömére egészségesnek bizonyult. Hat kis birkának adott életet a Roslin Intézetben, ahol egész életét töltötte. Az elsőt Bonnie-nak nevezték el, őt követte egy évre rá egy ikerpár, majd Dolly hármas ikreket hozott a világra. 2001-ben sajnos megbetegedett, de megfelelő immunkezeléssel sikerült meggyógyítani gazdáinak. A sajnálatos vég 2003-ban érte el, alig 7 éves korában. A kutatók reménykedtek benne, hogy az átlagos birkához hasonlóan 12-15 évig fog élni, de egy sajnálatos tüdőbetegség idejekorán elvitte. Ez is mutatja a klónozás ma még nem ismert mellékhatásainak veszélyét, bár elképzelhető, hogy egyszerű véletlen volt csupán.
Dolly volt az utolsó csepp abban a pohárban, amit a klónozás ellenzői – egyházak és jogvédők – még el tudtak viselni, és világméretű ellen-kampányt váltott ki. Ezután a Föld számos országában megtiltották az emberi sejtek klónozását, bár néhány ország orvosi kutatásokra ad engedélyt. Más kutatók azzal próbálják megkerülni a törvényeket, hogy hajókon nemzetközi vizeken folytatják multinacionális vállalatok által pénzelt kutatásaikat. Akárhogy is, korunk egyik legnagyobb vitáját indította el a kis bárány, mégpedig azt, hogy az esetleges előnyök – klónozott saját szervek szervátültetéshez – elérése érdekében megengedjük-e az ember vagy szervei klónozását. A kérdés máig nem dőlt még el, és vélhetően egy jó ideig elvitatkoznak még rajta az emberek.

Iona szigete

Iona a Belső-Hebridák egyik legszebb szigete: 5,5 km hosszú és 2 km széles. Gael neve Ì Chaluim Chille (Szent Columba szigete), vagy egyszerűen csak Ì vagy Idhe.
563-ban Szent Kolumba, miután elűzték ír hazájából, kolostort alapított itt 12 társával. Innen indultak el, hogy keresztény hitre térítsék a pogány Skóciát és Észak-Anglia jó részét. Iona híre, mint a tudás és a keresztény küldetés forrásáé, elterjedt egész Európában; fontos zarándokhellyé vált.  

A sziget Dál Riata királyság és a korai skót uralkodók hagyományos temetkezési helye volt, de temetkeztek ide ír és norvég uralkodók is. Többen úgy vélik, hogy a Kells könyve, a középkor egyik leggazdagabban illusztrált kódexe, részben vagy teljesen Ionán keletkezett a 8. században. 806-ban viking támadók elpusztították Iona kincseit. 

Néhány történelmi személyiség, akiket Ionán temettek el:

II. Donald skót király
I. Malcolm skót király
I. Duncan skót király
Macbeth skót király
III. Donald skót király
John Smith

Loch Lomond és a Trossachs Nemzeti Park

A Glasgow-tól északra eső, Dél-Skócia és a Felföld határán elterülő Trossachs Nemzeti Park olyan zabolátlan szépséget zúdít a látogatóra, amilyet csak a még északabbra fekvő területektől várna az utazó. 
A széles, barátságos, hanga borította hegyek és festői tájak, az itt fekvő Loch Lomond, az ország legnagyobb és leghíresebb fjordszerű édes-vízű tava (skót gael nyelven: Loch Laomainn) vonzza a turistákat.

Nagy Britannia összes tava közül ez a legnagyobb felületű (71 km2) és a második legnagyobb térfogattal rendelkező tó (Loch Ness után). A tó a vízmagasságtól függően harmincegynéhány szigetet tartalmaz. Némelyikük még brit édesvízi viszonylatban is nagynak számít. Az Inchmurrin, példának okáért, a brit szigetek legnagyobb édesvízi szigete. A Loch Tay szigeteihez hasonlóan, némelyik sziget időszámításunk előtt készült mesterséges szigetnek, ún. crannognak tűnik, de nem az. Ezen a gyönyörű környéken élt a skótok egyik híressége is, Rob Roy és klánja.