James MacPherson (1736-1796)
A világirodalom egyik
legnagyobb hatású költője, aki eltitkolta nevét, hogy skót hazája ősi
dicsőségét népszerűsítse otthon és az egész nagyvilágban. Goethére és
Herderre ugyanúgy hatott, mint Petőfire és Aranyra. Stílusa és
történeteinek légköre nyomot hagyott a finn Lönnrot eposzszerkesztésén
és az amerikai Longfellow kitalált indián hőskölteményén is. Tette a
romantika egyik fontos előjátékának bizonyult. Hamisító volt? Első,
szigorú kritikusa, Samuel Johnson annak bélyegezte. De kit hamisított?
Hiszen az az ősi kelta bárd, Osszián, akit a leleplező szerint
meghamisított nem is élt, őt is Macpherson találta ki. Nem létező költő
soha nem volt költeményeit nem lehet meghamisítani, legföljebb a nevét
írói álnévként lehet használni. A magát eltitkoló különös magatartását
lehet kifogásolni, bár nem érdemes. Az bizonyos, hogy a világirodalom
nagy költői közé tartozik. Amikor
Johnson igen kemény szavakkal leleplezte, nem tört ki általános
botrány. Az irodalom illetékesei és az olvasók túlnyomó többsége úgy
tett, mintha nem vette volna észre a kritikát. Nemcsak a skótok, hanem
az írek, a walesiek, de még az angolok is szerették, hogy kelta ősöktől
származnak, tehát hinni akarták az ősi kelta kultúra nagyszerűségét.
Elhitték Ossziánt. De a franciák, németek, Európa nemzetei sem törtek ki
gúnyos nevetésben, nem örvendtek, hogy lám az angolokat jól becsapták.
Holott lassanként minden tájon tudták, hogy az az őskelta világ soha nem
létezett, s a hősei még kevésbé. Inkább felbátorodtak, hiszen ha az
angol, skót, ír népek költői kitalálhatnak sohase volt őskori hősöket,
egész mitológiát, akkor nekik is szabad. A romantikának éppen erre volt
szüksége. Mindez abból következett, hogy James Macpherson korlátlan
képzelőerővel és igen nagy költői tehetséggel kitalálta az őskelta
királyt, Finghalt, s ennek vak énekes fiát, Ossziánt, aki eldalolja
ennek a királynak a hőstörténetét, Moránnak, a tengeri kémnek a
kalandjait, valamint Oszkár és Malvin szerelmét. Hamarosan nemcsak
Nagy-Britanniában, hanem egész Európában felettébb sok fiút neveztek
Oszkárnak és legalább ennyi leányt Malvinnak. Szinte minden európai
országban nagy költőktől kis költőkig fordítottak Ossziánt, vagy írtak
Ossziánról azok is, akik elhitték, hogy valóban élt, s azok is, akik
tudták, hogy nem élt, de erről nem illett beszélni. Osszián tehát
világhíres lett, Macpherson nevét azonban alig ismerték. Ez annál
különösebb, mert a saját neve alatt kitűnő irodalmi prózában
lefordította ógörögből az Iliászt, majd összeállított egy hasznos
dokumentumgyűjteményt Nagy-Britannia ismeretlen történelmi eseményeiről a
XVII. és XVIII. században. Ráadásul úgy egy évtizedig parlamenti
képviselő is volt, magas rangú állami tisztségeket is viselt, de senki
se azonosította a közéletben jó csengésű Macpherson nevet az ossziáni
énekek szerzőjével.
Ki volt tehát ez a maga kitalálta ősköltő mögé rejtőző lángeszű irodalmár?
Vidéki polgárcsalád fia
volt. Otthon szerették a verseket és dalokat. Sihederkorától fogva költő
és tanító akart lenni. Jó tanuló is volt, kitűnő nyelvérzéke folytán
már a középiskolában jól megtanult latinul is, görögül is. Kedvelte a
különböző skót tájszólásokat. Elvégezte az aberdeeni, majd az edinburgi
egyetemet. Ezekben az években sok verset írt, s közülük jó néhányat ki
is adott. Mire azonban a könyv megjelent, oly rossznak érezte mindazt,
amit addig írt, hogy összes kéziratát és a kész könyv valamennyi
példányát tűzre vetette. Ekkor már befejezte tanulmányait és egy vidéki
iskolában nyelvtanár lett. Itt ismerkedett meg Carlyle-lal, a neves
történésszel és történetfilozófussal. Ugyanabban a városban alkalma
volt, hogy megtanulja a skót ősnyelvet, a gaelt, amelyet azon a tájon
még néhány faluban beszéltek. Carlyle javasolta, hogy menjen el erre a
hegyi tájra, mert talán talál népajkon élő ősi dalokat és regéket. Ekkor
25 éves volt. A biztatásra el is indult. Néhány hét alatt meg is ismert
néhány mesemotívumot, régi meséknek a népemlékezetben megmaradt
töredékeit, de amit keresett, az ősi gael hőskölteményt sehol se lelte.
Mégsem akart eredménytelenül hazamenni, hiszen nagy hangon hirdette,
hogy ősi skót eposszal fog visszatérni. Találkozott azonban valamelyik
népmesében egy varázserejű költő azaz bárd nevével. Ezt az énekes
varázslót Oisinnak hívták. Ez a név sehogy se tetszett neki. Addig
játszott a betűkkel, míg ki nem alakította az ősköltő tetszetős nevét.
Ezt az ősi lángelmét Ossziánnak hívták, a III. században élt, vak volt,
mint az őseposzok állítólagos költői. Innentől már ismerjük… kitalálta
Osszián történetét, és ezzel örökre bevéste nevét a világirodalom
nagyjai közé.
