Hogmanay

Skócia lakosai az újesztendő eljövetelén egy különleges szertartással köszöntik. A Hogmanay nevű ünnepben a vikinghódítások, a középkori babonák és ősi pogány rítusok szerteágazó hagyományai keverednek. Az ünnep legősibb elemei a keresztény korszakot megelőző, a téli napfordulót ünneplő pogány szertartásokra vezethetők vissza. A római téli fesztivál, a hedonista Saturnalia és a vikingek Yule nevű ünnepe egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy Skóciában is meghonosodott az évköszöntő vigasságok hagyománya. A Hogmanay évszázadokon át a karácsonynál is fontosabb szerepet töltött be a skótok életében. Egyes történészek szerint ennek az lehetett az oka, hogy a reformáció hatására a skót földön elsősorban a katolikus egyházhoz társított karácsonyt "túlságosan pápista" ünnepnek tartották. Más kutatók abban látják a magyarázatot, hogy az ipari forradalom végsőkig kizsákmányolt munkásainak még arra sem jutott idejük, hogy a karácsonyt tisztességesen megüljék. Jézus születésének ünnepe csak a 19. század közepére érte el az Európa többi országában megszokott népszerűséget. A csillagszórók fénye azonban még ma sem homályosítja el az újévi szertartások örömtüzeit. Az elmúlt években a skótok szilveszteri mulatságai fölvették a versenyt a világ legnagyobb városaiban látható parádékkal is. Edinburgh és Glasgow szabadtéri évbúcsúztatóit az angolszász világban legfeljebb a New York-i Times Square népünnepélyeihez hasonlítják. S bár a fagy gyakori vendég a szilveszteri felvonulásokon, a közös ünneplés öröme mégis tömegeket vonz az utcára. A közös italozás nem maradhat abba, amíg a hajnal - az első az újesztendőben - be nem köszönt. 

A skót felföld újévi hagyományai azonban nem csak utcai mulatozásból állnak. A legérdekesebb Hogmanay szokások egy része az otthonokban zajlik, és nem korlátozódik a nagyvárosokra. A különböző szertartások akár január végéig elhúzódhatnak. Az "első láb" szokása szerint, aki először lépi át otthonunk küszöbét éjfél után, újév éjjelén, az egész esztendőre meghatározza a szerencsénket. Az ideális vendég ezért ajándékokkal megrakodva érkezik - lehetőleg legyen nála egy üveg whisky, egy kis szén a családi tűzhelyre, elegendő aprósütemény és némi pénz - sőt az sem árt, ha nem túl világos az arcbőre. Hogy miért? Nos, a választ valahol a 8. században kell keresnünk, amikor a szőke vikingek látogatása nem tűnt jó ómennek az újesztendőre. Az "első láb" szokása ma is élő hagyomány. A barátok röviddel éjfél után meglátogatják egymás otthonait, együtt esznek valamit, és ajándékokat cserélnek. Végül nem múlhat el az ünnep anélkül, hogy el ne hangozzék az Auld Lang Syne (Gyertyafény keringő), a tradicionális népi dallam, melyet ma főleg a skótok Petőfije, Robert Burns szövegével ismerhetünk:

Jut még eszedbe kedvesem, a boldog ifjúság,
Az erdőszéli kis patak, s egy régi jó barát.
Ó, gondolj, gondolj néha rám, a sors bármerre hajt,
Emlékül küldöm kedvesem, a régi-régi dalt.
Mily fürge táncban kergetőztünk, fönn a dombtetőn,
Most fáradt lábban bandukolva járunk reszketőn.
Ó, gondolj, gondolj néha rám, a sors bármerre hajt,
Emlékül küldöm kedvesem, a régi-régi dalt.
Mily vígan szelte csónakunk a tónak kék vizét,
Most zúgó tenger habja választ tán örökre szét.
Ó, gondolj, gondolj néha rám, a sors bármerre hajt,
Emlékül küldöm kedvesem, a régi-régi dalt.

Egy másik szokásnak megfelelően alaposan kitakarítják a házat, és borókát égetnek, hogy egész évre megszabaduljanak az ártó szellemektől. A Hogmanayhoz kapcsolódó tradíciók általában valamilyen módon a tűzhöz is kapcsolódnak, ami ismét a viking és felföldi pogány rítusokra vezethető vissza. Az antropológusok szerint a tűz a nap visszatértét szimbolizálta a téli napforduló után, és persze elűzte a gonosz szellemeket is. Hitelesnek tartott feljegyzések szerint a dél-skóciai Biggar településen évszázadok óta minden szilveszterkor hatalmas örömtüzet gyújtottak, bár mindig voltak olyan helybéliek, akik tiltakoztak a veszélyesnek ítélt szokás ellen. Stonehavenben, a Skócia keleti partján található kisvárosban az ősi tűzgolyók szertartása keretében minden évben hatvan városlakó vonul végig az utcákon, fejük felett jókora lángoló gömböket lóbálva. 

Ennél még "szélsőségesebb" az Up Helly Aa néven ismert rituálé, melyet a Shetland-szigeteken láthatunk január utolsó keddjén. Ez a szokás a 1800-as évek elején alakult ki: több település teljes lakossága viking öltözékbe bújik, és egy ceremónia keretében elégetik egy viking hajó másolatát - majd észvesztő mulatozásba fognak.
Senki nem ismerheti pontosan az egyes hagyományok keletkezési helyét és idejét, legfeljebb azt, hogy több ezer év történelme formálta a skót ünnepi naptár központi fejezetét. Még a Hogmanay szó eredete is vitatott. Csak néhány a lehetőségek közül: eredhet a kelta "oge maiden" (új reggel), a szintén kelta "hogunnus" (újév), a flamand-holland "hoog min dag" (a szeretet nagy napja) kifejezések bármelyikéből, vagy akár az ófrancia "aguillanneuf" szóból, ami egyaránt utal az év utolsó napjára és az ezen a napon átadott ajándékokra. Ez utóbbi lehetőség tűnik a legvalószínűbbnek, mivel régi skót szokás szerint a gyerekek az esztendő utolsó estéjén ajtótól ajtóig szaladtak, ajándékot kértek miközben azt kiabálták: Hogmanay! Bárhonnét ered is, a Hogmanay ma szerves része a skót kultúrának. S ha a fent elmondottak nem illusztrálták volna az ünnep dimenzióit, gondoljunk csak arra: a skótoknak nem elég egy nap, hogy magukhoz térjenek a ramazuriból: Skóciában január másodika is hivatalos munkaszüneti nap. 

A Végzet Köve

Edinburgh vára nem csak a viharos történelmű Skócia egyik monumentális épülete, hanem fontos tárgyak tárháza is. Itt őrzik például a koronázási ékszereket, sok más ereklye között. A csillogó aranytárgyak mellett, - 1996 óta - üvegkalitkában látható egy nagy darab, közönségesnek tűnő homokkő is, amiről a tudatlan szemlélődő nem is sejtené, hogy az a Végzet vagy Sors köve (Stone of Destiny). 

A kőnek bibliai eredetet tulajdonítanak: a monda szerint ezen nyugtatta fejét Jákob, amikor álmában megjelent a mennybe vivő lajtorja. A kő ezután Egyiptom, Szicília és Spanyolország közvetítésével érkezett az ír szigetre, ahol állítólag az írek védőszentje, Patrick is megáldotta. Ezt követően kapta a Sors Köve elnevezést. Skóciában először 836-ban, a Perthhez közeli Scone-ban koronáztak rajta királyt (innen másik neve: a Scone-i kő). A skót királyokat ezután hagyományosan itt koronázták egészen 1296-ig. Ekkor a Walest is leigázó, Arany János által is megénekelt, I. Edward angol király elragadta a skótoktól, s Londonba, a Westminster apátságba vitette. A skót függetlenség jelképe 1996-ban innen tért vissza Skóciába, annak egykori fővárosába, Edinburghba. A követ azonban a királyok londoni koronázására mindig vissza kell vinni, hiszen a brit uralkodót továbbra is ezen a kövön koronázzák. 

A kétkedőkben azonban felmerülhet a kérdés: valóban ez az igazi kő? Egy történet szerint sohasem hagyta el Írországot, egy másik legenda pedig azt állítja, hogy a valódi kő márványból volt, tele ékes rajzokkal, amely semmiképpen sem hasonlíthat a Londonban évekig őrzött egyszerű, latinkeresztes homokkőhöz. Mások szerint a kőnek több másolata is létezik, az eredetit Skóciában elrejtették egy olyan helyen, (a Tay folyóban) ahol senki nem talál rá, I. Edward csapatai pedig csak egy egyszerű hamisítványt vittek magukkal, ugyanis Baillie Robert Gray, egy glasgow-i kőműves a biztonság kedvéért másolatokat készített róla.

A kő kalandos újkori történelméhez még hozzátartozik, hogy 1941-ben Hitler elől is el kellett rejteni, később, 1950 karácsonyán pedig egy csoport radikális nacionalista diák egyszerűen ellopta Westminsterből. A kő azonban még időben megkerült, hogy II. Erzsébet 1952-es koronázásakor is ezt használhassák. Hogy melyik verzió az igaz, és a kő valódi-e, ennyi évszázad távlatából ezt már valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.

Inch Kenneth - Mitford House

Csodálatos, misztikus látnivalót nyújt az Isle of Mull közelében lévő aprócska sziget, Inch Kenneth a látogatók számára. Nemcsak azért, mert a skót partok ölelésében lévő földnyaláb lélegzetelállítóan gyönyörű télen-nyáron egyaránt, de a szigetecskén található Mitford Ház is nyújt némi izgalmat és látványosságot. Ebben az épületben húzta meg magát ugyanis Unity Mitford, a nácizmus és magát Adolf Hitlert is szenvedélyesen szerető arisztokrata lány, Lord Mitford és Lady Redesdale hat gyermekének egyik legkülönösebbike. Története egy kalandos és tanulságos lenyomata a világtörténelem talán legszörnyűbb időszakának egyik kevésbé ismert árnyoldalának.

A hat Mitford-testvér mind veszélyes, érdekes és állítólag gyönyörű lány volt. A nővérek között mégis talán Unity a legérdekesebb, aki 1934-ben Németországba költözött, ahol rabul ejtette a katonai parádék és egyenruhák látványa, a zene és Hitler fanatikus megjelenése. A lány kialakuló nácizmusa egybeforrt a Führer iránt érzett csodálattal. Eltökélt szándéka volt személyesen is találkozni vele, és ettől senki sem tántoríthatta el. Hónapokon át próbált meg minél közelebb lopózni Hitlerhez, míg végül elérte célját. Ekkor apjához címzett levelében Unity így írt: "Olyan boldog vagyok, talán én vagyok a legboldogabb lány a világon." Hitler és Unity szoros barátságot kötöttek, Diana nevű nővére pedig hozzáment az ugyancsak fasiszta Oswald Mosley-hoz. A kézfogót Goebbels rajzszobájában tartották, és az egyik tanú, maga a Führer volt. A brit sajtó később már azt is írta, hogy Unity lett Hitler titkos menyasszonya, ez azonban nem bizonyosodott be. 

Mikor élesedett a viszony Németország és Nagy-Britannia között, a lány azt mondta családjának, hogy legszívesebben megölné magát, ha háború törne ki a két ország között, de nem hittek neki. Ő viszont komolyan gondolta, és beváltva ígéretét, egyszerűen fejbe lőtte magát egy templomban, a hadüzenet napján, 1939-ben. Az öngyilkossági kísérlet csak kísérlet maradt, annak ellenére, hogy az orvosok később képtelenek voltak eltávolítani a golyót Unity fejéből. A lányt fizikailag és mentálisan is megnyomorította az eset. A család igyekezett békét teremteni számára, és ekkor költöztek el a Mull melletti Inch Kenneth-re. A sziget jó hatással volt a lányra, egészsége javult, önmagát pedig a vallásban találta meg újra. A lányhoz kapcsolódó fotók és egyéb tárgyi emlékek ma megtalálhatók a misztikus Mitford Ház múzeumában, abban a különleges épületben, amely fura és hátborzongató lenyomata a náci Németországnak, s egy borzalmas időszaknak, távol Berlintől.

Világörökség - Saint Kilda

Ugyan földrajzilag Skóciához tartozik, mégis az Egyesült Királyság égisze alatt tartják nyílván a Világörökségek között a Külső-Hebridáktól nyugatra fekvő Saint Kilda szigetcsoportját, amely több vulkanikus eredetű szigetből áll. A legnagyobb sziget a Hirta, ezt követi a Soay, majd a Boreray, s körülöttük több kisebb található, mint a Dùn, Stac Levenish, Stac Lee és a Stac an Armin. A szigetcsoport legmagasabb pontja a 430 m magas Conachair, amelynek északi oldalán egy 300 méter magas függőleges sziklafal van. Boreray 384 m, Soay 378 m magasra nyúlik, így ez a társulás Nagy-Britannia legmagasabb tengeri sziklacsoportja. 

A szigetek már az írott történelmi korok előtt is lakott volt, de a lakosság létszáma drasztikusan visszaesett, amikor a 19. században sokan kivándoroltak az Egyesült Államokba és Ausztráliába. Az otthon maradottakat pedig különböző betegségek tizedelték. 1930. augusztus 29-én költöztették el a szigeteken maradt utolsó 36 lakost.

A szigetcsoport 8,5 km²-es szárazföldi területe több nagy létszámú tengeri madár-kolóniának ad otthont. A világ egyik legnagyobb szula-fészkelőhelye mellett itt van Nagy-Britannia legnagyobb északi sirályhojsza-telepe, és jelentős a lundák száma is. 

A szigetcsoporton nincsenek fák, s ennek oka a hűvös nyarakban és a nagy viharokban keresendő. Így a növényzetet a sovány gyep, a moha és a törpecserje képviseli. A szigetcsoport szárazföldi területe már 1986-ban a Világörökség védelme alá került, majd ezt terjesztették ki 2003-ban a körülötte fekvő tengerre, így ma a védelem alá eső terület nagysága 225 km². 

A skóciai világörökséghez tartozik még a Forth Bridge, az Orkney szigetek és Edingburg óvárosa a várral, amelyekről már írtam régebben. (Ha rákattintasz a nevükre, megtalálod!)
 

Világörökség - New Lanark

Lanarkshire megye déli részén, a Clyde folyó mellett található New Lanark, egyike Skócia négy Világörökség helyszínének, (Edinburgh, Skara Brae és St Kilda) mely az UNESCO védelme alatt áll. A települést 1786-ban alapította David Dale, aki a gyapotfeldolgozó üzemeket és az itt dolgozók lakásait építette. Dale azért telepítette ide a gyárakat, hogy kihasználja a folyó nyújtotta vízi energiát. Egy gátat építettek a folyóra, ezzel vezették a vizet az üzem energiaszükségletének ellátására. A víz először egy alagúton folyt át, a Lade-nek nevezett nyitott csatornán, majd számos keréken át jutott el minden egyes malomépülethez. 1929-ben az utolsó kereket is vízi turbinára cserélték, és még mindig használják. 

Egy társaság – amelynek veje, Robert Owen filantróp társadalomreformer is tagja volt – irányításával New Lanark sikeres üzletté fejlődött, és az utópista szocializmus mintapéldája lett, ám a társtulajdonosok elégedetlenkedtek a jóléti programokra fordított pluszköltségek miatt. Owen azonban nem volt hajlandó a régi rend szerint üzemeltetni a feldolgozókat, így végül kivásárolta az üzlettársait. New Lanark Európa-szerte ünnepelt lett, sok uralkodó, államférfi és reformer látogatott az itteni üzemekbe. Ámulva látták, hogy itt egy helyen található tiszta, egészséges ipari környezet, elégedett és életteli dolgozók, ráadásul jól prosperál az üzleti vállalkozás. Owen filozófiája ellentétben állt a korszellemmel, de sikerült bebizonyítania, hogy egy ipari vállalkozás anyagi sikerei érdekében nem szükségszerű rosszul bánni dolgozóival. A látogatóknak Owen megmutatta a falu kiváló lakhatási lehetőségeit és ellátottságát, valamint a feldolgozóüzemek gazdaságosságát igazoló könyvelést. 

Hozzávetőleg 2500 ember élt New Lanarkban, sokan közülük Glasgow és Edinburgh szegényházaiból költözött ki. Bár az üzemek messze nem voltak kellemetlen helyiségek, Owen elégedetlen volt a körülményekkel, és elhatározta, hogy javít a munkások lakóhelyén. Külön figyelmet szentelt az itt élő és dolgozó mintegy 500 gyereknek. Britanniában ő nyitotta meg az első elemi iskolát 1816 -ban. Miután az üzemek leálltak, az emberek kezdtek elköltözni a faluból, az épületek pedig pusztulásnak indultak. 1963-ban az épületek védelmében megalakult a New Lanarkért Egyesület, és nekiláttak a Caithness Row és az óvodaépületek felújításának. 1970-ben az üzemeket és egyéb ipari épületeket, valamint a Dale- és Owen-féle házakat eladták egy ócskavassal foglalkozó cégnek. 

1974-ben megalapították a New Lanark Conservation Trust (New Lanark Megőrzéséért), hogy megakadályozzák a falu pusztulását. 2005-re a legtöbb épületet felújították, és a falu fontos turistalátványosság lett. Becslések szerint körülbelül 400,000 ember látogatja a falut évente. Az UNESCO azzal ismeri el New Lanark jelentőségét, hogy Skócia négy Világörökség helyszíne közé emelte.

Skót sör

Ha skót italokról kérdeznének bárkit is, százból 99-en a whiskyt említenék, pedig Skócia ma már a söréről is híres. A skót sörök hagyományosan erősen maláta ízűek, hiszen a maláta a whiskyhez amúgy is jó minőségben és nagy mennyiségben rendelkezésre állt, a komlót viszont importálni kellett, a skótok meg ugye nem egy pazarló népség. Erre utal az is, hogy a sörök erősségét nem fokokban vagy százalékban mérték, hanem pénzben, méghozzá schillingben – aszerint, hogy bizonyos fajták után mennyit kellett adózni. A Belhaven ma is főz egy „80 Schilling” nevű sört, ami azt jelenti, erős.

Belhavenben a bencés szerzetesek már a 14. században főztek sört, a mai sörfőzde azóta is az általuk ásott kútból emeli ki a sörfőzéshez használt vizet. A jelenlegi sörfőzde első nyomai 1719-ből valók, azóta különböző családok tulajdonában volt egészen 1972-ig, 1996-tól pedig a londoni Tőzsdén is jegyzik a részvényeit. Noha Skóciában nagy hagyományai voltak a sörfőzésnek, erős stout-sörük nemigen volt, az angolokkal és az írekkel ellentétben. Ezt a hiányt igyekezett bepótolni a Belhaven, amikor 2007-ben megjelentette a Scottish Stoutot, ami a 2008-as World Beer Championshipen azonnal platina-díjas lett. Háromféle malátából készül, de fő hatóanyaga a csokoládémaláta.

A Scottish Stout is olyan sör, melynek már a kitöltése is érzéki örömet okoz, mert csodálatosan fekete, dús és mély, egészen kicsit törik csak meg benne a fény, de messze nem olyan sűrű, mint a kávé, ez egy különleges konzisztencia, amit csak ezek a fekete stoutok hoznak. A habja is gusztusos, szép, ha nem is olyan krémes vagy barna, mint a Guinnessé. Az illata is tökéletes, édes, malátás, intenzív, már kicsit fullasztó, és nagyon erős emlékeket idéz, bár nem világos, hogy mire emlékeztet. Ahogy kibomlanak az ízei, egy tökéletes sört ismerünk meg. Kiegyensúlyozott, nincsenek hirtelen íz-váltások, minden nagyon nyugodt és lekerekített benne, igazi letisztult harmónia jellemzi, mely mindenekelőtt a pörkölt maláta édességén nyugszik. Ezt teszi némileg izgatóvá a csokoládémaláta száraz, feketecsokoládés felhangja, és a vége felé tetten érhető alkoholos, konyakos kis villanás, ami tényleg csak emeli a tökéletes elegancia érzését. Az utóíze az illatos malátáé, a komló sehol nem veteti észre magát, miközben azért nyilvánvaló, hogy ott van benne, de nem pipiskedik, csak dolgozik a mélyben. Nagyszerű sör, talán az egyetlen disszonáns gondolat róla, az, hogy a színéhez, az édességéhez, az ízeihez képest nem annyira testes, inkább csak közepesen testes, ám ez nyilván koncepció kérdése, semmiképpen sem hiba.

Famatuzsálemek

A világon sok fát illetnek a matuzsálem névvel, de korántsem biztos, hogy valóban azok. A fák  évgyűrűit sok esetben nem is lehet igazán értelmezni, hiszen a belső rothadás által eltűnhetnek. A történelmi feljegyzések jelenthetnek támpontot a fa létezéséről, de azok is csak hozzávetőleges eredményt adhatnak. A skóciai Fortingall büszkélkedhet Európa legöregebb ismert fájával, ha hihetünk a leírásoknak.

A tiszafa (Taxus baccata) a perthshire-i falu temetőjében áll. Korát háromezer és ötezer év közé becsülik. Ha inkább a felső határhoz áll közel, akkor versenyben van a világ legöregebb fájának címéért is. Ránézésre a fa nem látványos: nem túl magas és a valaha masszív törzs, amelyet 1769-ben 16 méteres kerületűnek mértek, több ágra hasadt. Ez annak a következménye, hogy a 19. század  turistái darabkákat vágtak le belőle emléknek. Ennek ellenére a fa jó egészségnek örvend, és még évszázadokig élhet. Ma alacsony fal védi, de ettől még jól látható.  
Nem csak ezzel az egy ősrégi tiszafával büszkélkedhet Skócia. Ormistonban is áll egy példány, melyet misztikus tisztelet övez. Olyan, mint egy természet alkotta katedrális. A "síró", lenyúló ágak elérik a földet, ahol a fa gyökereit kimosta az esőzés. Kétségtelenül borzongató szépség a 7 méter törzsátmérőjű famatuzsálem. Erről egy amatőr filmet itt lehet megnézni. (Katt rá!)
 

Skócia védőszentje: Szent András

 

Saint Andrew, azaz Szent András a skótok egyik védőszentje, így minden év november 30-án kellő tisztelettel és pompával ünneplik meg névnapját (St Andews Day), legyenek bárhol is a világban.

András sokáig halászként dolgozott, mielőtt Jézus követője lett. Később Kis-Ázsiában, Macedóniában és Dél-Oroszország területén hirdette az igét, az oroszok azóta szintén védőszentjükként tisztelik. A római vezetés azonban ellenséget látott benne, ezért kivégezték. Csontjait elásták, majd kb. 300 évvel később a hódító Nagy Konstantin kiásatta és elvitette azokat Konstantinápolyba. Egy görög szerzetes (mások szerint egy ír), bizonyos Szent Regulus volt az, aki kimenekítette a maradványok egy részét. A szerzetes álmában üzenetet kapott, amelyben arra figyelmeztették, hogy Szent András csontjai veszélyben vannak. Az angyal arra kérte, hogy a maradványokat vigye olyan messzire, amennyire csak bírja. Regulus, betartva az utasításokat, elhozott egy fogat, egy karcsontot, egy térdkalácsot és néhány ujjat azok közül, amelyeket a sírhantban talált. Az ereklyékkel aztán meg sem állt Skóciáig, mégpedig Fife grófság észak-keleti partvidékéig, ahol egy Kilrymont nevű városkában rejtette el őket. Ez a város a mai Saint Andrews.

Egy legenda szerint, II. Angusz király vezette a pikteket és a skótokat csatába az angol Ethelsztán király ellen, a mai Athelstaneford melletti mezőn, amikor bekerítették őket és az éjszaka folyamán Szent András megjelent neki és biztosította a győzelemről. A következő nap mindkét oldalon egy fehér andráskereszt jelent meg. A piktek és a skótok ezen felbuzdultak és legyőzték az angolokat.

Skócia zászlaja, a kék alapon fehér kereszt nem más, mint a Saltire, azaz Szent András keresztje. Ilyen alakú keresztre feszítve halt mártírhalált Kr. u. 70-ben. Azóta ez a kereszt lett a skótok nemzeti azonosságtudatának jelképe.

Gretna Green - a menekülő szerelmesek otthona

A 18. századi Skóciában a házassággal kapcsolatos törvények annyira enyhék voltak, boldog-boldogtalan összeházasodhatott. Mindössze két kikötés volt a házasságkötést illetően, mégpedig, hogy a fiú legalább 14 éves, a lány pedig 12 legyen, valamint tanúkra volt szükség. Az egybekeléshez, még szülői engedély sem kellett, ahogy felkent pap sem, mivel bárki aláírhatta a házasságlevelet. Nem kerítettek tehát nagy feneket az esküvőnek. Az angol parlament 1753-ban szavazott meg egy indítványt, mely szerint 21 éves kor alatt szülői engedéllyel lehetett csak megesküdni. Nem meglepő tehát, hogy amikor híre kelt az engedékeny skóciai szabályoknak az ifjú szerelmespárok gondolkodás nélkül menekültek Angliából Skóciába, hogy örök hűséget esküdhessenek egymásnak, amire minden esélyük megvolt, feltéve, hogy a nyomukban levő felbőszült családtagok nem érték utol őket. Ám az akkori közbiztonság miatt, csak a filmeken és képzeletünkben lehetettek romantikusak ezek a kalandok. Azon pároknak, melyek sikeresen átlépték a határt mindössze három embert kellett találniuk, hogy megejthessék az esküvőt. Szükségük volt valakire, aki összeadja a párt, és még két tanúra. A határ menti falvak rendkívül hamar rájöttek hogyan fordíthatnák hasznukra a turizmusnak ezt az újfajta ágát, természetesen meglátták a benne rejlő üzleti lehetőségeket. Ha megfizették, akkor bárkit szívesen összeadtak, vagy tanúskodtak is, ha arra volt szükség. Akik nem a szó legszorosabb értelmében menekültek, azoknak a helybéli skótok még szállással is szolgálhattak, különböző minőségben. A legtöbb lakos azon munkálkodott, hogy minden létező szabad helységet ki tudjon adni az ifjú pároknak.

Az esküvői szertartások központja Gretna Greenben a kovácsmester műhelye lett végül is, ami mára egy emlékhely. A mai napig romantikusnak számít Gretna Greenben kimondani az igent, amit a helyiek még mindig rendületlenül kihasználnak. Különféle esküvői csomagokkal várják az odalátogatókat, hogy mindenki megtalálhassa a neki megfelelőt. Persze nem szabad elfelejteni, hogy ma már az itt kötött házasságok nem minősülnek érvényesnek, de legalább „autentikus” élményben lehet részük. A házasságkötés után a nászúton sem kell sokat gondolkodni, hiszen Skócia önmagában is gyönyörű hely. Ha még egyszer kimondanám valakinek az „igen”-t, az biztosan Gretna Greenben történne meg. Már csak egy mindenre elszánt, és vállalkozó kedvű jelöltre lesz szükségem hozzá, és irány Skócia

Kelta fahoroszkóp

Nemcsak az irodalomban fedezhető fel a kelta ősök mondavilága, története, hanem a mai napig is szívesen hangoztatják a skót emberek, hogy a druidák világából származnak. A horoszkópok közül sem az európait használják, ebben is különcök.

A kelta horoszkóp eredete, az időszámítás előtti évszázadokra nyúlik vissza. A kelták az i.e. 5. században léptek a történelem színpadára. Egész Európát lakták, egészen a Duna partvidékéig. Nem alapítottak államot, hanem egymással rivalizáló törzsi közösségekben éltek. Papjaik, a druidák irányították vallási és kulturális életüket, sőt ők alakították ki azt a kalendáriumot is, amelyhez igazodva, megfigyelések alapján leírták az úgynevezett "fa jegyeken" definiálható horoszkópot. A születési időpontokból megállapítható, hogy ki milyen fa-jegybe tartozik, s nagyjából melyek a jellemzői. Ennek értelmében 21 típust különböztetnek meg, ezek közül pedig 4 kiemelt, mert csak egy-egy dátumra vonatkozik, a napfordulók idejére. Úgy tartják, akik azokon a napokon születtek, druidává válhatnak, vagyis nagyobb a spirituális képességük.
(a részletes horoszkóp ITT letölthető)

Dolly bárány

Dolly bárány 1996 július 5-én látta meg a napvilágot Edinburgh-ben. A Roslin Institute munkatársai, Ian Wilmut és Keith Campbell voltak a szülőatyja és anyja a kis jövevénynek, aki az első olyan fejlett élőlény – emlős – volt, akit felnőtt állat sejtjéből klónoztak egy speciális, nukleáris transzfernek nevezett technológiával. Az eljárás lényege, hogy egy petesejt sejtmagját eltávolítva egy felnőtt egyed sejtjének magját ültetve helyére gyakorlatilag létrehozzák az élőlény tökéletes genetikai mását, más néven klónját. Amennyiben végül is olyan döntés születik, hogy megengedett lesz embert is klónozni, a tudomány mai állása szerint ez lenne a legalkalmasabb módszer erre.
A kis bárány egy 1958 óta tartó kísérlet-sorozat lezárásaként jött a világra 277 sikertelen próbálkozás után. A kutatók többféle eljárást és módszert kipróbáltak a sikeres klónozás végrehajtása érdekében, de végül csak egy vezetett eredményre. A kis állat gyorsan felcseperedett, és a kutatók legnagyobb örömére egészségesnek bizonyult. Hat kis birkának adott életet a Roslin Intézetben, ahol egész életét töltötte. Az elsőt Bonnie-nak nevezték el, őt követte egy évre rá egy ikerpár, majd Dolly hármas ikreket hozott a világra. 2001-ben sajnos megbetegedett, de megfelelő immunkezeléssel sikerült meggyógyítani gazdáinak. A sajnálatos vég 2003-ban érte el, alig 7 éves korában. A kutatók reménykedtek benne, hogy az átlagos birkához hasonlóan 12-15 évig fog élni, de egy sajnálatos tüdőbetegség idejekorán elvitte. Ez is mutatja a klónozás ma még nem ismert mellékhatásainak veszélyét, bár elképzelhető, hogy egyszerű véletlen volt csupán.
Dolly volt az utolsó csepp abban a pohárban, amit a klónozás ellenzői – egyházak és jogvédők – még el tudtak viselni, és világméretű ellen-kampányt váltott ki. Ezután a Föld számos országában megtiltották az emberi sejtek klónozását, bár néhány ország orvosi kutatásokra ad engedélyt. Más kutatók azzal próbálják megkerülni a törvényeket, hogy hajókon nemzetközi vizeken folytatják multinacionális vállalatok által pénzelt kutatásaikat. Akárhogy is, korunk egyik legnagyobb vitáját indította el a kis bárány, mégpedig azt, hogy az esetleges előnyök – klónozott saját szervek szervátültetéshez – elérése érdekében megengedjük-e az ember vagy szervei klónozását. A kérdés máig nem dőlt még el, és vélhetően egy jó ideig elvitatkoznak még rajta az emberek.

Forth Bridge

A Forth Bridge nem csak a világ egyik legdrágább, de az egyik legerősebb hídja is. A főváros, Edinburgh mellett, a Firth of Forthon átívelő hatalmas rácsszerkezetű konzolos híd méretei és mérnöki bravúrja nemcsak megnyitása idején - közel 120 éve - nyűgözte le a helyieket és turistákat, de ma is csodájára járnak az egész világból. A skótok pedig olyan büszkék a hídjukra, hogy még a 2007-es sorozatú 20 fontos címletükre is a Forth híd képét tették. A monumentális vasúti híd építését 1883-ban kezdték meg. A mérnökök a lehető legjobb konstrukciót választották, a hidat kiegyensúlyozott konzolos elv alapján építettek. 

Ez volt az első olyan híd Nagy-Britanniában, ami acélból készült. De nemcsak a brit hidak esetében számított újdonságnak ez az anyag, ez volt a szigetország első jelentős acélszerkezetű építménye is. Franciaországban ugyanekkor épült Gustave Eiffel monumentális tornya, amit hazájában elképesztő technikai vakmerőségnek tartottak. Hét éven keresztül építették a hidat, amit sokan ma a világ legerősebb hídjának is tartanak. Az biztos, hogy nem spórolták ki belőle az anyagot, hiszen az óriási rácsszerkezetekhez 54.900 tonna acélt és 6.500.000 szegecset használtak fel. Méreteit tekintve, a közel 2.529 méter hosszú híd a világ leghosszabb fesztávú (521 méter) egykonzolos hídjának számított egészen 1917-ig, a Quebec-híd elkészültéig, ma már csak a második. Magasságát tekintve sem kell szégyenkeznie, hiszen a fjordot 49 méter magasságban átívelő híd magasabb, mint a londoni Szent Pál katedrális. 

Építése során sokan sérültek meg, 57 ember pedig itt lelte a halálát. Az építési területet nyolc férfi pásztázta folyamatosan egy hajóval, hogy kimentse az akár 100 méter magas tornyokról vízbe eső munkásokat. Hét év alatt épült fel a híd, a munkálatok hivatalosan 1890. március 4-én fejeződtek be, amikor Őfelsége Edward walesi herceg helyére illesztette az utolsó, „arany” szegecset. A híd az eltelt több mint egy évszázadban bizonyított és a mai elvárásoknak is tökéletesen megfelel, pedig hatalmas terhelésnek van kitéve, naponta akár 200 vonat is átkel rajta.

Skócia hét csodája - kampány

Hogy a skótok hogyan szereznek maguknak reklámot, ha éppen egy kicsit leült az idegenforgalom?
Hát csinálnak egy világméretű kampányt!

Skócia hét csodája – ezzel a címmel indított kampányt és egyfajta népszavazást 2006-ban a National Trust for Scotland. Az általuk összeállított harmincas listában szereplő csodákra bárki leadhatta szavazatát a föld bármely országából. A heteken át tartó voksolás eredménye a következő lett:

1. A Forth Bridge
2. A single malt whisky
3. Edinburgh öreg és új városrésze
4. Glencoe
5. Orkney történelmi öröksége
6. A kilt
7. Skócia égboltja és színei

Futottak még: Cuillin hegyek Skye-szigetén, Loch Lomond & Trossachs Nemzeti Park, Iona-szigete, a skót nyelvek, a skót humor, a skót irodalom... és többek között, Dolly bárány is.

Falkirki vizikerék

A tradíció Skóciában fontos dolog, de a skótok nemcsak a múltjukkal foglalkoznak. A XXI. évszázadba lépő Skócia merész, ötletes alkotása a 2002-ben üzembe helyezett falkirki vízikerék. Az idegenforgalmi szempontból is nagy sikerű, látványos szerkezet az évszázados hagyományokhoz kapcsolódó megújulás példája. A modern gőzgép konstrukciója a skót James Watt nevéhez kapcsolódik. A szénbányákba betörő víz szivattyúzása, a textilüzemek fonó-szövő gépeinek hajtása mellett az ipari forradalom lényeges eleme volt a közlekedési infrastruktúra megteremtése. Grangemouth kikötője, valamint Glasgow üzemei között az 1777-ben megnyitott Forth and Clyde csatorna biztosított összeköttetést. Az 1822-ben átadott Union-csatorna pedig Edinburghben végződött. A sajátos domborzati viszonyok miatt a két vízi út között 34 méteres volt a szintkülönbség. A hajóforgalom ezért csak 11 zsilip alkalmazásával működhetett. A csatornarendszer közel két évszázadon át, 1963-ig Skócia iparának és kereskedelmének legfontosabb szállítási útja volt.

A használaton kívüli csatornák reneszánszát a Millenium Link-projekt hozta el. Ennek részeként - a medrek kikotrása mellett - a korábbi zsiliprendszert váltotta fel a falkirki vízikerék, mely a modern Skócia egyik jelképe lett. A bravúros konstrukció: hatalmas, vízszintes tengely körül forgó, kétkarú emelő. Az óriási madárfejekre emlékeztető karok két, vízzel feltöltött gondolát tartanak. Utóbbiakba úsznak be a hajók az alsó és a felső csatornából. Archimedes törvénye alapján a két, azonos térfogatú gondolát azonos szintmagasságú vízzel feltöltve, a rendszer a gondolákban úszó hajókkal együtt is egyensúlyban van. Így az alsó és a felső zsilipet lezárva, a gigászi szerkezet 180°-os átfordításához mindössze 1,5 kW (!) teljesítmény szükséges. (Pedig egy-egy 25 méter hosszú gondola tömege, a benne lévő vízzel és a hajóval mintegy 300 tonna.) Az átfordítás úgy történik, hogy a gondolák és a bennük úszó hajók eredeti helyzetükkel párhuzamosan, vízszintes helyzetben maradnak. Vagyis a víz nem ömlik ki, a hajók és utasaik pedig nem potyognak le az átfordulás közben. A zsiliptáblák ki-bezárása, a megfelelő vízszintmagasság beszabályozása és az átfordítás mindössze 15 percet vesz igénybe. Az emberi leleményesség nem ismer határokat.

Highland Cow - Kyloe

A skót Felföldi marha (Kyloe) egy újabb jellemző "motívuma" ennek az országnak. Elsősorban hosszú szőrű bundája miatt híres, ez segít neki megbirkózni a hegyvidék kemény körülményeivel. Az ország Sarkkörhöz közeli részein él, ahol már hozzá szokott a nem éppen hétköznapi körülményekhez, a kemény terepekhez. Nagyon jól ért az élelem felkutatásához és türelmének, ügyességének köszönhetően gyakran láthatjuk a skót hegyvidék meredek, óriási lejtőin legelni. Főként fűféléket eszik, de az alacsonyan lévő fák és bokrok leveleit is szívesen fogyasztja, valamint nagyon kedveli a virágokat! Nagy testű, robusztus alkatú, egész testfelépítése a rideg-tartáshoz és a hosszú, olykor igen kemény telek átvészeléséhez idomult. A teleket képes emberi segítség nélkül is átvészelni. Alapvetően húshasznú fajta, viszonylag kevés tejet ad.

Eredeti színe fekete volt, mára az egyedek többsége vöröses-barnás színű szőrzetet visel. Jellegzetes bélyege a mindkét ivarnál jelenlevő hosszú, és majdnem teljesen szimmetrikus szarvak, melyek a bikáknál erősek és előreállók, a teheneknél hosszabbak és inkább felfelé állók. A skót felföldi marha ma az ökológiai gazdaságokban újra világkorát éri, mivel kevés gondozást igényel. Mára Skócián illetve az Egyesült Királyságon kívül számos országban tartják (többek között Skandináviában igen népszerű). Jól legeltethető nedves legelőkön. Sokszor a hasáig áll a vízben és úgy eszi a füvet.

Mivel mutatós állat és van benne valami őskori jelleg vadasparkokban és állatkertekben is tartják világszerte. Kyloe is nemzeti jelképnek tekintendő Skóciában.Egy Fort William melletti tanyán sikerült közvetlen közelről látni őket. Meglepődtünk, mert nagy termetükhöz képest szelídek voltak, és szívesen vették a simogatást, s ettől azonnal a kedvenceink lettek.

Nemzeti ételük: a Haggis

A skót nép étkezési szokásait és ételeik jellegzetes alapanyagait mindig meghatározta az ország földrajza. Skócia messze fent északon fekszik, éghajlata mostoha, termőföldje kevés. Az került az asztalra, amit a nép kemény munkával megtermelt. A jellegzetesen skót fogások közt rengeteg, egyszerűen elkészített hal- és húsételt találunk. A skót partoknál igen tiszta a tenger, de édes vizei is Európa legtisztábbjai közé tartoznak. Érdemes megkóstolni a homárt, az osztrigát, a lazacot és a pisztrángot. Skócia erdeiből kiváló vadhúsok kerülnek ki. Ami pedig világszerte elismertségnek örvend: az aberdeeni Angus-marhaszelet. Ez a húst kedvelő skótok egyik kedvenc csemegéje. Angolosan átsütve, esetleg valamilyen mártással, hasábburgonyával és vegyes zöldségkörettel fogyasztják. A skót szakácsok egyébként úgy tartják, hogy a jó hússzelet semmiképp nem lehet három centiméternél vékonyabb. A gabonafélék közül leginkább a zab termesztésének kedvez az ország éghajlata, fogyasztják is számtalan formában. A zabkása (porridge) a skót reggeli szerves része, a zablepény (oatcake) pedig kenyérpótló.A Haggis a legtipikusabb skót étel. Engem a hurka és disznósajt keverékére emlékeztetett. A skótok imádják, nemzeti identitásuk egyik jelképének tartják. A rossz nyelvek szerint viszont az angolokat szokták vele riogatni, akik állítólag borzadnak tőle. A hagyományos recept szerint feldarabolt birka- vagy borjúbelsőségből (aprított szív, tüdő, máj) készül, amelyet faggyúval, hagymával, zabliszttel és fűszerekkel kevernek, majd juhbélbe vagy birkabendőbe töltenek és megfőznek. Tűzforrón, fehérrépapürével és tört burgonyával szervírozzák.A haggis a skót henteseknél egész évben kapható. Az étel igazi szezonja azonban két jeles ünnepnaphoz kapcsolódik: Szilveszterhez és január 25-én a „Burn’s Night”hoz. E napon van Robert Burn születésnapja, Walter Scott mellett ő a skót irodalom legjelentősebb személyisége. Ő írt egy ódát a haggisról, melynek elszavalása a nap ünnepélyes ceremóniájának egyik fő eseménye: A haggist egy ezüstálcán viszik az ebédlőbe – az ételvivőt követi egy whiskyvivő, majd dudások következnek -, ott a vendéglátó, a haggist felszeli egy hosszú késsel, melyet a skótok tradicionálisan a térdharisnyájukban viselnek, s közben szavalja az ódát. Hozzá whiskyt isznak kis poharakból. Azért tudnak élni.

Ben Nevis hegy és whisky

A Ben Nevis Skócia és egyben az egész brit szigetvilág legmagasabb pontja. Neve a kelta nyelvben „dühös, mérges” vagy „a mennyország hegye” jelentésekkel bír, és az eredeti kelta Beinn Nibheis angolosításából keletkezett. Érdekessége, hogy formája szerint a helyiek Tehénhegynek hívják. A hegy nyugati és déli oldala 1200 métert emelkedik ki mintegy 2 km-en keresztül a Glen Nevis völgyéből. Ez Nagy-Britannia leghosszabb és legmeredekebb hegyoldala, mely látványos és jellegzetes hegytömeggé teszi a dél felől szemlélők számára. A Ben Nevis nem nagyobb 1343 méternél, ehhez azonban hozzá kell számítani a skót felföld szeszélyes időjárását, és azt a tényt, hogyha meg szeretné mászni az ember, akkor valóban a tengerszintről kell indulnia. Fort William a hegy lábánál terül el, ahol két éve én is egy hetet tölthettem, onnan bejárva az országot. Gyönyörű, barátságos kis tengerparti városka, aminek érdekessége, hogy a tenger „benyúlik” a patkó alakban őt körülvevő hegyek közé.

Itt található a híres Ben Nevis whisky üzem, amit sikerült belülről is megtekintenem, és meg is kóstolnom az itt készült, hamisíthatatlan skótwhiskyt. A lepárlót még 1825-ben alapította Long John McDonald, aki büszke volt rá, hogy az ő whiskyje lett Viktória királynő kedvenc nedűje. A skótok szerint máshol is lehetne skótwhiskyt gyártani, ha meg lehetne oldani néhány skót hegyi-patak, némi felföldi tőzeg és tiszta skót levegő helyszínre szállítását, s ha minimum 3 évig és 1 napig tudnák érlelni azt. Persze ennek hiányában, csak ott, és csak az ottani hagyományok szerint készülhet finomra. Skóciában minden egyes lepárló üzem utánozhatatlan skótwhiskyt készít, mégis az egyes régiók ízvilága különbözik. Ennek oka, hogy az érlelés során kb. 2%-a elpárolog a hordóból, s helyére az adott klíma levegője kerül.

Nessie az örök legenda

Nessie-t, azaz a loch ness-i szörnyet először még a vikingek észlelték, az első írásos feljegyzés pedig az Úr 565. esztendejéből származik, amikor is egy óriás vízi szörnyről írnak a krónikások. Ekkor még arról számolnak be a feljegyzések, hogy Nessie szétmarcangol egy embert, majd pedig hatalmas delfinugrásokkal eltűnik a vízben. Gyilkos támadásáról, azóta sem esett szó. Nessie minden jel szerint békés szörnnyé válhatott, bár meggyőző adat ma sem áll rendelkezésre. Nessie, úgy tűnik minden idők legkedveltebb szörnye lett. Hogy vajon mit rejt az ezer láb mély és huszonnégy mérföld hosszú Loch Ness, az titok. De nem is biztos, hogy akarjuk tudni. Sokkal izgalmasabb a titokzatosság, az ismeretlen utáni hajsza. Nessie pedig nagyon sokat ér Skóciának. Különösen így. Ezernyi újságcikk, több száz könyv jelent meg róla, volt mellék- és főszereplője számos mozifilmnek. Soha, egyetlen legendás szörny sem tudott ennyire azonosulni az adott országgal, mint Nessie Skóciával. Szinte emblémája, azonosítója lett a skót felföldnek.

Érdekes, hogy a skótok, mint „öreglányt” emlegetik leggyakrabban, pedig senki sem tudja, hogy ha volt, vagy van is odalent valami, akkor az a lény milyen nemű lehet. De nem is ez a lényeg. Több mint hetven évvel azután, hogy az első hitelesnek talált fényképfelvétel megjelent Nessie-ről, még mindig kutatják titkát, a világ különbözői tájairól pedig ezrével érkeznek a turisták csak azért, hátha nekik lesz szerencséjük. Mégis a tény, tény marad: az eddigi összes kutatás, végezzék azt kamerával, radarral vagy mini-tengeralattjáróval, mind azt az eredményt hozta, hogy valami van odalent, csak nem tudni micsoda. A legtöbb szemtanú vallomása mégis sok mindenben egyezik. Sokuk kígyó vagy gyík alakról beszél, hosszúkás nyakkal. Kutatók úgy vélik, hogy a leírások alapján egy őskori, angolnaszerű állatról lehet szó, egy különös fajta, esetleg mutáns ősgyíkról. A kérdés csak az, hogy miként jutott a tóba? Az egyik lehetséges verzió szerint a legutóbbi jégkorszak alkalmával került valahogyan erre a területre a szörny, amikor a vízfelület összeért. De ez sem teljesen megfelelő magyarázat mindenre. A Loch Ness hőmérséklete ugyanis meglehetősen alacsony. A leírásokból pedig arra lehet következtetni, hogy egy alapvetően hidegvérű állatról van szó, amely nem tud megélni ilyen fagyos vízben. A táplálkozása sem megoldott, hiszen ekkora testet nem lehet ellátni azzal a kevés hallal, ami a tóban él. Annak sincs nyoma, hogy esetleg plankton- vagy növényevő lenne.

A legelső fényképes észlelések több mint hetven évvel ezelőtt készültek. Ha a lény már elpusztult, akkor hol a teteme? Sok-sok kérdés, és mind megválaszolatlan. De nem biztos, hogy szükséges ezekre mind választ kapnunk. Nessie így jó, ahogy van. A titokzatos öreglány így lesz örök életű, a Nessie-múzeum, és a tó pedig folyamatosan látogatott.