Skót irodalmárok - James MacPherson

James MacPherson (1736-1796)
 

A világirodalom egyik legnagyobb hatású költője, aki eltitkolta nevét, hogy skót hazája ősi dicsőségét népszerűsítse otthon és az egész nagyvilágban. Goethére és Herderre ugyanúgy hatott, mint Petőfire és Aranyra. Stílusa és történeteinek légköre nyomot hagyott a finn Lönnrot eposzszerkesztésén és az amerikai Longfellow kitalált indián hőskölteményén is. Tette a romantika egyik fontos előjátékának bizonyult. Hamisító volt? Első, szigorú kritikusa, Samuel Johnson annak bélyegezte. De kit hamisított? Hiszen az az ősi kelta bárd, Osszián, akit a leleplező szerint meghamisított nem is élt, őt is Macpherson találta ki. Nem létező költő soha nem volt költeményeit nem lehet meghamisítani, legföljebb a nevét írói álnévként lehet használni. A magát eltitkoló különös magatartását lehet kifogásolni, bár nem érdemes. Az bizonyos, hogy a világirodalom nagy költői közé tartozik. Amikor Johnson igen kemény szavakkal leleplezte, nem tört ki általános botrány. Az irodalom illetékesei és az olvasók túlnyomó többsége úgy tett, mintha nem vette volna észre a kritikát. Nemcsak a skótok, hanem az írek, a walesiek, de még az angolok is szerették, hogy kelta ősöktől származnak, tehát hinni akarták az ősi kelta kultúra nagyszerűségét. Elhitték Ossziánt. De a franciák, németek, Európa nemzetei sem törtek ki gúnyos nevetésben, nem örvendtek, hogy lám az angolokat jól becsapták. Holott lassanként minden tájon tudták, hogy az az őskelta világ soha nem létezett, s a hősei még kevésbé. Inkább felbátorodtak, hiszen ha az angol, skót, ír népek költői kitalálhatnak sohase volt őskori hősöket, egész mitológiát, akkor nekik is szabad. A romantikának éppen erre volt szüksége. Mindez abból következett, hogy James Macpherson korlátlan képzelőerővel és igen nagy költői tehetséggel kitalálta az őskelta királyt, Finghalt, s ennek vak énekes fiát, Ossziánt, aki eldalolja ennek a királynak a hőstörténetét, Moránnak, a tengeri kémnek a kalandjait, valamint Oszkár és Malvin szerelmét. Hamarosan nemcsak Nagy-Britanniában, hanem egész Európában felettébb sok fiút neveztek Oszkárnak és legalább ennyi leányt Malvinnak. Szinte minden európai országban nagy költőktől kis költőkig fordítottak Ossziánt, vagy írtak Ossziánról azok is, akik elhitték, hogy valóban élt, s azok is, akik tudták, hogy nem élt, de erről nem illett beszélni. Osszián tehát világhíres lett, Macpherson nevét azonban alig ismerték. Ez annál különösebb, mert a saját neve alatt kitűnő irodalmi prózában lefordította ógörögből az Iliászt, majd összeállított egy hasznos dokumentumgyűjteményt Nagy-Britannia ismeretlen történelmi eseményeiről a XVII. és XVIII. században. Ráadásul úgy egy évtizedig parlamenti képviselő is volt, magas rangú állami tisztségeket is viselt, de senki se azonosította a közéletben jó csengésű Macpherson nevet az ossziáni énekek szerzőjével.
Ki volt tehát ez a maga kitalálta ősköltő mögé rejtőző lángeszű irodalmár?
Vidéki polgárcsalád fia volt. Otthon szerették a verseket és dalokat. Sihederkorától fogva költő és tanító akart lenni. Jó tanuló is volt, kitűnő nyelvérzéke folytán már a középiskolában jól megtanult latinul is, görögül is. Kedvelte a különböző skót tájszólásokat. Elvégezte az aberdeeni, majd az edinburgi egyetemet. Ezekben az években sok verset írt, s közülük jó néhányat ki is adott. Mire azonban a könyv megjelent, oly rossznak érezte mindazt, amit addig írt, hogy összes kéziratát és a kész könyv valamennyi példányát tűzre vetette. Ekkor már befejezte tanulmányait és egy vidéki iskolában nyelvtanár lett. Itt ismerkedett meg Carlyle-lal, a neves történésszel és történetfilozófussal. Ugyanabban a városban alkalma volt, hogy megtanulja a skót ősnyelvet, a gaelt, amelyet azon a tájon még néhány faluban beszéltek. Carlyle javasolta, hogy menjen el erre a hegyi tájra, mert talán talál népajkon élő ősi dalokat és regéket. Ekkor 25 éves volt. A biztatásra el is indult. Néhány hét alatt meg is ismert néhány mesemotívumot, régi meséknek a népemlékezetben megmaradt töredékeit, de amit keresett, az ősi gael hőskölteményt sehol se lelte. Mégsem akart eredménytelenül hazamenni, hiszen nagy hangon hirdette, hogy ősi skót eposszal fog visszatérni. Találkozott azonban valamelyik népmesében egy varázserejű költő azaz bárd nevével. Ezt az énekes varázslót Oisinnak hívták. Ez a név sehogy se tetszett neki. Addig játszott a betűkkel, míg ki nem alakította az ősköltő tetszetős nevét. Ezt az ősi lángelmét Ossziánnak hívták, a III. században élt, vak volt, mint az őseposzok állítólagos költői. Innentől már ismerjük… kitalálta Osszián történetét, és ezzel örökre bevéste nevét a világirodalom nagyjai közé.