Egy skót magyar

Budapesten, a Lánchíd és az Alagút közötti tér viseli a nevét, de ki is volt Ő?

Életének első éveiről viszonylag keveset tudunk, ami alapvetően az ellentmondásos életrajzok eredménye. 1811-ben Edinburgh-ban született, édesapja gyári munkás, más források szerint gépész és malomépítő volt. Lehet, hogy a glasgow-i Royal Technical College hallgatója volt, de az is lehet, hogy önképzéssel fejlesztette magát mérnökké. Tanulmányait követően mérnöksegédként helyezkedett el.

Adam Clark élettörténete szorosan összekapcsolódott egy másik Clarkéval. 1832-ben a London és Oxford között található Marlow városában épült meg a ma is álló Temze-híd, William Tierney Clark tervezésében. Ő az angol mérnöki kamara tagja volt, az egyik legnevesebb hídépítő. 1832-ben Széchenyi István angliai körútra indult, ennek során megtekintette Marlow új hídját is. Így került először kapcsolatba annak tervezőjével. Clark azonnal tudta: Széchenyitől jelentős budapesti megbízáshoz juthat, így nem is késlekedett: a kapott helyszínrajz alapján már két hét múlva átadta az első vázlattervét. Így ő kapott megbízást a híd megtervezésére, és a kivitelezés vezetésére. Így már érthető, hogy miért hasonlít annyira Marlow hídja a mi Lánchidunkra. A brit híd 1966-os felújítása óta angol és magyar nyelven is olvasható az alábbi szöveg: "Ez a híd, valamint a Budát és Pestet a Duna fölött összekötő Széchenyi Lánchíd William Tierney Clark egyedüli fennmaradt alkotásai."

Adam Clark 1834-ben a Hunter&English vasöntöde és gépgyár üzemében helyezkedett el gépépítő mérnökként. Itt találkozott először Széchenyi Istvánnal, akivel életre szóló jó kapcsolata alakult ki a következő években. A nagyszabású magyar tervek eleinte lassan haladtak, így Adam Clark először csak a "Vidra" kotrógép összeszerelésére és beüzemelésére kaphatott megbízást, de hamarosan rá bízták az építés vezetését is. Széchenyi az előző évi pusztító árvíz után nagyon fontosnak tartotta, hogy nagy tapasztalatokkal rendelkező emberek irányítsák az építkezést. A hídépítés befejezését a forradalom kitörése késleltette. Adam Clark ekkor vált országszerte igen népszerűvé a magyarok között - ugyanis kétszer is megvédte a hidat a pusztítástól. Először a szorult helyzetbe került Hentzi osztrák tábornok akarta felrobbantani a hidat. Ekkor felnyittatta a Lánchíd kamráit a Dunával összekötő zsilipeket, és tönkretetette a csatlakozó szivattyúkat is. (Más forrás szerint a szivattyúkat leúsztatta a Dunán.) Így a puskaporos hordók csak a hídon robbanhattak fel ám a híd komoly sérülések nélkül megúszta. 1849-ben Dembinski Henrik akarta a hidat elpusztítani, de Clark ezt is megakadályozta. A hidat végül 1849. november 20-án avatták fel, Széchenyi távollétében, aki akkor már Döbling foglya volt. Adam Clark rövid időre visszatért Skóciába, idős szüleihez, de aztán hamarosan elvállalta a Drezda melletti pirnai híd, a leitmeritzi Elba híd és a bécsi gumpendorfi híd építésének felügyeletét. Ezután végleg letelepedett  Magyarországon, és - az ugyancsak Széchenyi István nevéhez köthető - Dunagőzhajózási Társaság megbízásából gőzhajók szakvéleményezésében vett részt.

Utolsó nagy alkotása a Budai Vár hegyét átszelő Alagút megépítése volt. William Tierney Clark korábbi vázlatai alapján 1851-re készítette el az alagút végleges terveit, majd a mű építésének vezetését is rábízták. Az építkezés óriási siker volt, az átadást követő első hónapokban nagy divat lett átsétálni rajta a gázvilágítás "ontotta" fényben.

A kor lendületére jellemző, hogy Adam Clark egy sor első beruházásban is részt vehetett, így az első köztéri szökőkút és a mai Szabadság tér helyén állt pesti sétatér építésében, de ő tervezte meg az első budai vízvezetéket is. A Lánchíd és az Alagút megépítése után már csak kisebb léptékű munkákat vállalt. Részt vállalt a Lipótmezei Elmegyógyintézet és a Duhány utcai zsinagóga kupolájának munkálataiban is, bár az épületeket nem ő tervezte.

Élete utolsó szakaszában figyelme ismét a család felé fordult. Elvette a nála negyedszázaddal fiatalabb Áldásy Máriát, aki Áldásy Antal budai városkapitány lánya volt. A frigyből három gyermek született. Bár Magyarországon telepedett le, magyar feleséget választott magának, és magyar földön is hunyt el, skót gyökereit sosem felejtette el. Amikor V. Ferdinánd nemesi címet szeretett volna neki ajándékozni, azzal utasította el, hogy ő már skót nemes. A királytól végül egy színarany tubákos szelencét kapott ajándékba, elismerésének jeléül. 1866-ban, tüdőbajban hunyt el. A Kerepesi temetőben található sírja, a Közlekedési Múzeum védett emléke. 

Skót irodalmárok - Sir Walter Scott

Sir Walter Scott (1771-1832)

Scott - aki Edinburg-ben született - nemesi családból származott, apja ügyvéd volt, s ő is annak készült. Gyermekkori betegsége következtében az egyik lába lebénult. Az Edinburgh-i Egyetemen jogot tanult, majd apja nyomdokaiba lépve ügyvédnek állt. Irodalmi pályáját a balladaköltészet tanulmányozásával kezdte, majd fordításokkal folytatta. Nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos és továbbható alakjain. Romantika és realizmus egyaránt tőle vett példát. Balzac és Jókai sem olyan, amilyen, ha nincs előttük tisztelt és szeretett mesterként Walter Scott. De ez csupán az irodalomtörténeti helyet határozza meg, világirodalmi helye azonban a könyvkereskedések és közkönyvtárak statisztikájából olvasható ki. A rég múlt angol romantikának ő a legfőbb regényírója, és jó néhány könyvével ma is világszerte a népszerű olvasmányok szerzőjének bizonyul. Manapság is újra meg újra fordítják a legkülönbözőbb nyelvekre. S legismertebb regényének hőse Ivanhoe, de még inkább ennek a kalandos történetnek híres mellékalakja, Robin Hood, odatartozik a nagyközönség halhatatlan ismerőseinek sorába. Pedig nem is regényírónak készült. Negyvenhárom éves volt, amikor első regénye megjelent. Nevét az angol irodalmi életben akkor már rég jól ismerték mint költőét. És nem is volt rossz költő. A történelmi ábrándok színes felidézője volt, a skót táj és a skót múlt jól verselő poétája. Közben különc nemes úr, aki középkori hangulatú kastélyban lakott, gyűjtötte a régiségeket, méghozzá szakértő felkészültséggel. Nemcsak a történelemben volt jártas, de a régiségtanban is: pontosan tudta, mikor milyen ruhákat viseltek, milyen bútorok között laktak, milyen eszközöket használtak. Ez a gazdag ismeretanyag később nagymértékben meghatározta korábrázoló módszerét.
Nem is csoda, hogy Balzac őt tartotta a közvetlen előtte volt kor legnagyobb írójának, s vallotta, hogy maga is sokkal tartozik neki. De azok is sokkal tartoztak, akik nem vallották be.

Skót irodalmárok - Robert Burns

Robert Burns (1759 - 1796)

Robert, aki egy igen szegény kertész legidősebb fiaként született Ayr városában 1759 január 25-én, kétségtelenül Skócia egyik legnevesebb poétája. Ő az, aki egybeforrt a skót identitással, a skót történelemmel, végérvényesen beitta magát a skótok lelkébe. A Scots nyelven alkotott költők közül a legismertebb, habár sok munkája angolul is megjelent. Skót kulturális ikonként ünnepelték a 19. és a 20. század folyamán Skóciában és a világon szétszóródott skót közösségekben egyaránt. 1786-ban jelent meg az elismerést hozó Versek nagyobbrészt skót népnyelven című kötete. Több száz új dalt írt, valamint régi skót népdalokat formált újjá. Költészete erőteljesen önéletrajzi jellegű, környezetének spontán eseményei mind gazdag, lírai nyelven szólalnak meg. A romantika korszakának egyik legjelentősebb képviselője. Halála után a liberalizmus és a szocializmus alapjait letevők számára is inspirációt jelentettek írásai. Szabadkőműves volt. Fiatalon, csupán 37 évesen halt meg 1796. július 21-én.

Robert Burns: Skót hírnevünk

(Képes Géza fordítása)

Hová lettél, skót hírnevünk?

Idézünk sírva téged!

Eltűnt veled szép skót nevünk,

mely harci tűzben égett.

Tweed folyónk vígan kanyarog,

várja a büszke tenger,

de az már angol part amott...

Egy országban annyi gazember!

Nem gyűrt le minket senki, bár

fölöttünk vad vihar dúlt,

s most néhány lelketlen kufár

nagysebtiben elárult.

Ha angol kard jön ellenünk,

az bennünket le nem ver,

de angol pénz lett végzetünk...

Egy országban annyi gazember!

Gaz árulás! Sötét jelen!

Hol egy jel, mely megvígasztal?

Miért is nem hullt le ősz fejem

Bruce-szal s a hős Wallace-szal!

Nem félek én, szavam perel,

kimondom, míg szivem ver,

hogy angol pénzért adtak el...

Egy országban annyi gazember!

Skót irodalmárok - James MacPherson

James MacPherson (1736-1796)
 

A világirodalom egyik legnagyobb hatású költője, aki eltitkolta nevét, hogy skót hazája ősi dicsőségét népszerűsítse otthon és az egész nagyvilágban. Goethére és Herderre ugyanúgy hatott, mint Petőfire és Aranyra. Stílusa és történeteinek légköre nyomot hagyott a finn Lönnrot eposzszerkesztésén és az amerikai Longfellow kitalált indián hőskölteményén is. Tette a romantika egyik fontos előjátékának bizonyult. Hamisító volt? Első, szigorú kritikusa, Samuel Johnson annak bélyegezte. De kit hamisított? Hiszen az az ősi kelta bárd, Osszián, akit a leleplező szerint meghamisított nem is élt, őt is Macpherson találta ki. Nem létező költő soha nem volt költeményeit nem lehet meghamisítani, legföljebb a nevét írói álnévként lehet használni. A magát eltitkoló különös magatartását lehet kifogásolni, bár nem érdemes. Az bizonyos, hogy a világirodalom nagy költői közé tartozik. Amikor Johnson igen kemény szavakkal leleplezte, nem tört ki általános botrány. Az irodalom illetékesei és az olvasók túlnyomó többsége úgy tett, mintha nem vette volna észre a kritikát. Nemcsak a skótok, hanem az írek, a walesiek, de még az angolok is szerették, hogy kelta ősöktől származnak, tehát hinni akarták az ősi kelta kultúra nagyszerűségét. Elhitték Ossziánt. De a franciák, németek, Európa nemzetei sem törtek ki gúnyos nevetésben, nem örvendtek, hogy lám az angolokat jól becsapták. Holott lassanként minden tájon tudták, hogy az az őskelta világ soha nem létezett, s a hősei még kevésbé. Inkább felbátorodtak, hiszen ha az angol, skót, ír népek költői kitalálhatnak sohase volt őskori hősöket, egész mitológiát, akkor nekik is szabad. A romantikának éppen erre volt szüksége. Mindez abból következett, hogy James Macpherson korlátlan képzelőerővel és igen nagy költői tehetséggel kitalálta az őskelta királyt, Finghalt, s ennek vak énekes fiát, Ossziánt, aki eldalolja ennek a királynak a hőstörténetét, Moránnak, a tengeri kémnek a kalandjait, valamint Oszkár és Malvin szerelmét. Hamarosan nemcsak Nagy-Britanniában, hanem egész Európában felettébb sok fiút neveztek Oszkárnak és legalább ennyi leányt Malvinnak. Szinte minden európai országban nagy költőktől kis költőkig fordítottak Ossziánt, vagy írtak Ossziánról azok is, akik elhitték, hogy valóban élt, s azok is, akik tudták, hogy nem élt, de erről nem illett beszélni. Osszián tehát világhíres lett, Macpherson nevét azonban alig ismerték. Ez annál különösebb, mert a saját neve alatt kitűnő irodalmi prózában lefordította ógörögből az Iliászt, majd összeállított egy hasznos dokumentumgyűjteményt Nagy-Britannia ismeretlen történelmi eseményeiről a XVII. és XVIII. században. Ráadásul úgy egy évtizedig parlamenti képviselő is volt, magas rangú állami tisztségeket is viselt, de senki se azonosította a közéletben jó csengésű Macpherson nevet az ossziáni énekek szerzőjével.
Ki volt tehát ez a maga kitalálta ősköltő mögé rejtőző lángeszű irodalmár?
Vidéki polgárcsalád fia volt. Otthon szerették a verseket és dalokat. Sihederkorától fogva költő és tanító akart lenni. Jó tanuló is volt, kitűnő nyelvérzéke folytán már a középiskolában jól megtanult latinul is, görögül is. Kedvelte a különböző skót tájszólásokat. Elvégezte az aberdeeni, majd az edinburgi egyetemet. Ezekben az években sok verset írt, s közülük jó néhányat ki is adott. Mire azonban a könyv megjelent, oly rossznak érezte mindazt, amit addig írt, hogy összes kéziratát és a kész könyv valamennyi példányát tűzre vetette. Ekkor már befejezte tanulmányait és egy vidéki iskolában nyelvtanár lett. Itt ismerkedett meg Carlyle-lal, a neves történésszel és történetfilozófussal. Ugyanabban a városban alkalma volt, hogy megtanulja a skót ősnyelvet, a gaelt, amelyet azon a tájon még néhány faluban beszéltek. Carlyle javasolta, hogy menjen el erre a hegyi tájra, mert talán talál népajkon élő ősi dalokat és regéket. Ekkor 25 éves volt. A biztatásra el is indult. Néhány hét alatt meg is ismert néhány mesemotívumot, régi meséknek a népemlékezetben megmaradt töredékeit, de amit keresett, az ősi gael hőskölteményt sehol se lelte. Mégsem akart eredménytelenül hazamenni, hiszen nagy hangon hirdette, hogy ősi skót eposszal fog visszatérni. Találkozott azonban valamelyik népmesében egy varázserejű költő azaz bárd nevével. Ezt az énekes varázslót Oisinnak hívták. Ez a név sehogy se tetszett neki. Addig játszott a betűkkel, míg ki nem alakította az ősköltő tetszetős nevét. Ezt az ősi lángelmét Ossziánnak hívták, a III. században élt, vak volt, mint az őseposzok állítólagos költői. Innentől már ismerjük… kitalálta Osszián történetét, és ezzel örökre bevéste nevét a világirodalom nagyjai közé.

Híres skótok - Susan Boyle

Hogy kit nevezünk manapság híres embernek, bizony vitatkozhatnánk, hiszen sok esetben a média generálja és tartja életben ideig-óráig a teremtményeit, de az kétségtelen, hogy a világon mindenhol megismertek egy nevet és egy hangot, amely pont azért érintett meg sokakat, mert emberi volt. Egy szürke, kicsit csúnyácska, de annál szebb lelkű asszonyét, aki Skócia szülötte:  

Susan Boyle

Susan egy átlagos, negyvenhét éves munkanélküli asszony volt akkor, Skócia nyugati részéről. A Blackburn nevű faluban egyedül élő nő tizenkét éves kora óta arról álmodott, hogy egyszer híres énekesnő lesz. Mikor jelentkezett a magyar Megasztár brit megfelelőjének számító Britain's got Talent című műsorba: a nézők és a háromtagú zsűri is csak mosolygott. Először. Aztán Susan Boyle a Nyomorultak című musical egyik – hozzá különösen passzoló: „Álmodtam egy álmot” című - betétdalát adta elő a maga őszinte, egyszerű, de utánozhatatlan módján. A közönség és a zsűri első, szkeptikus, nem sokat váró hozzáállása, majd kitörő ünneplése drámai kontrasztot képezett. A róla készült – és egyébként kötelezően megnézendő - videót eddig több tízmillióan nézték meg, nem csak kíváncsiságból.
Susan Boyle a tehetségkutatóban való fellépése óta szabályos világsztár lett, még véget sem ért a műsorsorozat, máris koncert- és lemezajánlatokkal bombázták. Természetesen változtattak az Isten adta külsején is, ami - valljuk be, sokban hozzájárult sikeréhez - nem biztos, hogy ezúttal a népszerűségén nem csökkentett, bár azóta több albumot is megjelentetett. Hogy hallunk-e róla még, az most már "csak" a hangján áll, hogy valóban különleges-e, vagy csak érdekesség volt egy rohanó világ robottá silányult, tökéletesre szabott emberszobrai között.

Híres skótok - Rod Stewart

Kevesen mondhatnak magukénak ilyen hosszú és sikeres énekesi pályát, mint Rod Stewart, aki úgy tűnik legyőzte az időt és a divatáramlatokat. Habár Londonban született 1945. január 10-én, skót szüleire és skót származására a mai napig büszke. A rekedtes hangú dalnok, sok mindennel megpróbálkozott mielőtt éneklésre adta a fejét. Legfőbb gyermekkori álma, hogy profi focista legyen majdhogynem megvalósult, hiszen szerződést kapott egy labdarúgó csapathoz, de mivel a sikerek elmaradtak és a kitartás még hiányzott belőle, inkább a bohéméletű Wizz Joneshoz csatlakozott aki közismert figurája volt a londoni zenei köröknek. Tőle tanult gitározni és énekesi karrierjét is vele kezdte. Csavargó, utcasarki énekesekként járták Európát, míg végül Spanyolországban letartoztatták őket és hazatoloncolták. 1963-tól több kisebb-nagyobb zenekarban énekelt és gitározott. 67-ben Jeff Beck áthívta a Jeff Beck Groupba, amellyel a 68-as amerikai turnéjuk során szép sikert arattak, és a kritika felfigyelt a különleges hangú énekesre. Ennek a sikernek köszönhető, hogy 69-ben a Mercury szerződést kötött vele első szólólemezének elkészítésére. A 70-ben megjelent album nem aratott különösebb sikert. A folkos beütésű kocsmadalok nem keltettek túlzott feltűnést, egy olyan korszakban amikor a hard és a heavy volt a meghatározó hangzás. Jeff Beck közben átalakította zenekarát és létrehozta a legendás Faces együttest, melynek énekese ki más lehetett volna, mint Stewart. A következő hét esztendőben karrierje kettős úton haladt: sorban jelentek meg szólólemezei, miközben a Faces oszlopos tagja maradt. 1971 a nagy berobbanás éve: megjelent az Every Picture Tells A Story című szóló albuma, amely óriási sikert aratott, egyszerre vezette az angol és az amerikai slágerlistákat. Innentől kezdve Rod nemzetközi szupersztár. Lemezeit még nagyobb műgonddal készítette el, és a sikerek egymást követték. Stewart szerepe és helye a Faces-ben eléggé furcsává vált, hiszen saját szólóalbumai nagyobb sikert arattak, mint az együttes produkciói. 

A lemezkiadóval is gondjai akadtak, ezért átszerződött a Warner Bros-hoz, ahol megjelentette Atlantic Crossing című albumát és átköltözött Los Angelesbe, mert túlzottnak találta az angol jövedelmi adót. Amilyen egyenes vonalú és sikeres volt szakmai pályafutása, annyira melléfogott a magánéletben. Sikertelen házasságainak sora Britt Eklanddal kezdődött, Alana Hamiltonnal és Kelly Emberggel folytatódott, miközben válásai során a "lányok" 45 millió dollártól szabadították meg. Utolsó nőügye az 1990-ben Rachel Hunterrrel kötött házassága, akitől két gyermeke is van. Mindeközben folyamatosan jelentek meg albumai, a Faces feloszlása után is, melyek rendre platinalemezek lettek. 1976-os slágere a Tonight's The Night nyolc héten keresztül vezette a slágerlistákat. 1979-ben nagy meglepetésre egy disco sikerszámmal rukkolt elő: Da Ya Think I'm Sexy, amely a rocktörténet egyik frenetikus sikere, hiszen tizenhétszeres platinalemez. És a történet hasonlóan folytatódott a nyolcvanas és a kilencvenes években is. Rendszeresen megjelenő albumok, mindegyiken néhány slágerlistás szerzemény és töretlen népszerűség. Úgy tűnik a skót dalnok még a harmadik évezredben is az élvonalbeli énekesek között lesz jelen.

Híres skótok - Sir Sean Connery

Ki ne ismerné - főleg a nők - Sir Sean Connery Oscar-díjas skót színészt, Őfelsége 007-es ügynökének, James Bondnak az első és máig legemlékezetesebb megformálóját.
Sean Skócia központjában, Edinburghban született 1930. augusztus 25-én, szegény munkáscsaládba. A szerény anyagi körülmények miatt már általános iskolai tanulmányait félbe kellett hagynia, hogy pénzt kereshessen. Volt tejkihordó, kőművesinas, szénrakodó, koporsófényesítő, aktmodell, tengerész, focista, húszévesen pedig hazája body building-bajnoka. 1953-tól játszott színházban, 1955-től filmezett, bár kezdetben jobbára mellékszerepeket kapott. 1962-ben aztán a viszonylag ismeretlen, így alacsonyabb gázsival is megelégedő, de igen sármos Conneryt szerződtették az Ian Fleming kémregénye alapján készült első James Bond film főszerepére. Összesen hat epizódban alakította Őfelsége 007-es ügynökét, mielőtt átadta a stafétabotot Roger Moore-nak, majd mintegy egy évtized szünet után, 1983-ban ismét elvállalt egy Bond-filmet.
Világhírű lett, nagynevű rendezők irányításával, híres sztárokkal forgatott. Olyan kasszasikerek fűződtek a nevéhez, mint A domb, A híd túl messze van, A rózsa neve, A hegylakó, A szikla, a Briliáns csapda, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban pedig ő alakította a kalandor régész édesapját. Az Aki legyőzte Al Caponét című filmben nyújtott alakításáért az 1988-as Oscar-gálán a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrocskát vehette át, 1996-ban pedig megkapta a Golden Globe életműdíját.

Sean Connery még a nyolcvanhoz közel is nők millióinak szívét dobogtatja meg, öt éve pedig a német férfiak őt választották meg a legjobb férfi idolnak. Profi színész, aki a média állandó érdeklődését higgadtan tűri, a szája sarkában megjelenő, rá annyira jellemző kis félmosollyal. Igazi hazafi, aki nagyon büszke arra, hogy skótnak született, de ez fordítva is igaz: szűkebb hazájában rendkívüli népszerűségnek örvend, 1991-ben 22 év után ő lett az első, akit Edinburgh városa díszpolgárnak választott. Nemrégiben elvállalta, hogy a skót parlament Edinburgh-ban épülő új épületének lifthangja lesz: ő fogja bemondani, hányadik emeletre érkezett a felvonó.
A brit lovagi címre már 1997-ben felterjesztették, de akkor kihúzták a nevét a listáról, mert nyíltan támogatta a skót függetlenségi mozgalmat. A brit kormány végül meghajolt a közvélemény nyomása alatt, így II. Erzsébet királynő 2000-ben lovaggá ütötte, azóta kijár neki a Sir megszólítás. Ráadásul a ceremóniát az edinburgh-i királyi palotában rendezték, és azon a színész hagyományos skót népviseletben, kockás szoknyában és térdharisnyában jelent meg. Sir Sean magánélete csendes, második feleségével 1975 óta él boldogan a Bahamákon. Első házasságából született Jason nevű fia szintén a filmszakmában dolgozik. 2006 óta nem vállal filmszerepet, de megírta emlékiratait, Skótnak lenni címmel.

Híres skótok - Alexander Graham Bell

Alexander Graham Bell (Edinburgh, 1847. március 3. – Baddeck, 1922. augusztus 2.) skót születésű amerikai fiziológus, a telefon feltalálója, a süketnéma oktatási rendszer kidolgozója. Egyik alapító tagja, és második elnöke a National Geographic Society-nek.
Szülőföldjén nem járt sokáig iskolába, autodidaktaként tett szert nagy műveltségre. Apja hangfiziológiai specialista volt, ő maga pedig egy ideig egy süketnéma-intézetben dolgozott pedagógusként. Tizenegy éves korában feltalálta azt a gépet, amely tisztítja a búzát. 1871-ben Amerikába költözött és a bostoni egyetem professzora lett. Hitt az eugenikában, az örökletes süketséggel kapcsolatos vizsgálódásai során hallásjavító készülékekkel kísérletezett. 1875-ben ennek során jutott el azokhoz a felismerésékhez, amelyek a telefon feltalálásához vezettek. 1876-ban szabadalmat kapott találmányára, amit be is mutatott a philadelphiai Centenáriumi Kiállításon. A telefont hatalmas érdeklődéssel fogadták, azonban a Egyesült Nyugati Távíró Társaság végül is elállt a találmány megvásárlásától. Bell ezért 1877-ben megalapította a Bell Telephone Companyt, amely 1885-től American Telephone and Telegraph Co. néven fejlődött multinacionális vállalattá. Bellnek voltak más találmányai is például az otthoni légkondicionálás, ami hozzájárult a légi közlekedési technológia fejlődéséhez. Az utolsó szabadalmaztatott találmánya, amit 75 éves korában jelentett be, a leggyorsabb szárnyashajó volt, ami még ma is létezik. Bell elkötelezte magát a tudomány és a technológia iránt. Így vette át 1898-ban a National Geographic Society elnökségét. Bell és a veje, Gilbert Grosvenor a száraz folyóiratot gyönyörű fotókkal és érdekes írásokkal bővítette, így lett a National Geographic a világ legismertebb magazinjainak egyike. Ezen kívül ő egyik alapítója Science magazinnak. De Bell nemcsak ezekkel foglalkozott, volt még egy nagyon izgalmas terület, ahol kutatásokat folytatott: érdemes megemlíteni az aerodinamikai kísérleteket, a híres cellasárkányt, mely 3393 darab pici tetraéderből épült fel, valamint egyéb repülő masináit. (erről bővebben ITT)
Bell 1922. augusztus 2-án halt meg. Azon a napon az USA-ban minden telefonszolgáltatás egy percre megállt az ő tiszteletére.

Híres skótok - James Watt

Mint minden nemzet, a skótok is büszkélkedhetnek olyan tudósokkal, akik találmányaikkal, munkásságukkal az egész világot vitték előbbre. A tudósok közül most csak kettőt említek meg, akik büszkén vallották skótnak magukat. Az egyik:

James Watt (1736. január 19. – 1819. augusztus 25.) feltaláló és mérnök, aki a gőzgép fejlesztésével lényegesen hozzájárult az ipari forradalomhoz.
A Clyde folyó torkolatában fekvő kis kikötőben, Greenockban született. Apja jómódú hajóács, hajótulajdonos és vállalkozó volt, édesanyja, előkelő családból származott és jó nevelést kapott. Mindketten presbiteriánusok voltak. Watt nem járt rendszeresen iskolába, hanem édesanyja tanította. Kiváló kézügyessége mellett tehetsége volt a matematikához, és lelkesen hallgatta a skót nép történetét és legendáit. Mikor Watt 17 éves volt, édesanyja elhunyt, és apja szerencséje is kezdett elpártolni. Watt Londonba utazott, ahol egy évig matematikai műszerek készítését tanulta, majd visszatért Skóciába, és Glasgowban műszergyártó vállalkozásba kezdett. Mivel azonban nem töltötte le hét éves mesterlegénységét egy műszerész műhelyében, a Glasgow-i Hammermen Guild (az a céh, amely az összes, kalapáccsal dolgozó mestert összefogta) meggátolta működését annak ellenére, hogy egyetlen más matematikai műszerkészítő sem volt Skóciában. Wattot a Glasgow-i Egyetem professzorai mentették meg, akik 1757-ben engedélyezték, hogy kis műhelyt nyisson az egyetem területén.
Watt négy évvel műhelye megnyitása után barátja, Robinson professzor tanácsára a gőzzel kezdett kísérletezni. Annak ellenére, hogy még egyetlen működő gőzgépet sem látott, megkísérelt egy gőzgép-modellt szerkeszteni. Ez először nem működött kielégítően, de Watt nem adta fel a kísérletezést, és elolvasott minden hozzáférhető irodalmat a témáról. Másoktól függetlenül rájött a rejtett hő jelentőségére a gép működésében. Amikor 1763-ban megtudta, hogy az egyetemnek van egy Newcomen-féle gőzgépe, de azt Londonba vitték javíttatni, rávette az egyetemet, hogy szállíttassák vissza, és vele javíttassák meg. A szerkezet épp hogy csak működött. Hosszas kísérletezés után Watt megállapította, hogy a gőz hőjének mintegy 80%-a a henger felfűtésére fordítódik, mivel ebben a gőzgépben a hengerbe hideg vizet fecskendezve kondenzálták le a gőzt. Javasolta, hogy a gőzt ne a hengerben, hanem egy külön kamrában csapassák le, és akkor a henger nem hűl le a beáramló gőz hőmérséklete alá. Javaslatának életképességét 1765-ben egy működő modellen mutatta be külföldön. A következő években egy sor újítást vezetett be a gőzgépen.
Watt 1800-ban vonult nyugalomba, és eközben új találmányokkal kezdett foglalkozni. Feltalálta a távcsöves távolságmérés új módszerét, egy berendezést levelek másolására, tökéletesítette az olajlámpa szerkezetét; készített egy gőzzel hajtott mángorlót és egy eszközt szobrok másolására.

Híres skótok - Skóciai Szent Margit

A skóciai Edinburgh központjától úgy 15 mérföldnyire található az ősi Dunfermline apátsági templom. Súlyos falai, az ágaskodó kolostorromok jelzik az egykori egyházi és királyi központ színhelyét. Ezek tövében, a romok árnyékában szépen kerített évszázados sírkert húzódik. Köztük néhány súlyos kőlap magyar vonatkozású. Skóciai Szent Margit emlékét őrzik, akit éppen 750 éve, 1251-ben avatott szentté IV. Ince pápa. A skótok ország-építő királynőjének ereiben minden jel szerint Árpád-házi vér is csörgedezett és Baranyában született, nevelkedett. A "...cum terra Britanorum de Nadasd" sorokat tartalmazó birtoklevél az Angliába menekült hercegek területét határozta meg. Ennek alapján következtetnek a történészek arra, hogy a 
Mecseknádasdhoz közeli Réka vára volt szálláshelyük központja. A napjainkban fellobbanó viták ellenére neves hazai és külföldi történetírók állítják ezt, és Szent István unokájaként említik. Hogyan is került Margit Skóciába? A dán invázió által Angliából elűzött és Magyarországon befogadott Edmund és Edward hercegek kalandos úton érkeztek Magyarországra. A magyar udvar a szokásos vendégszeretettel fogadta az elűzötteket. Edward herceg Szent István király leányával, Agathával kötött házasságot. Az ő házasságukból született Margit, Krisztina és Edgar. Visszatérve Angliába, a trónviszályok újra erősödtek, Edward rövidesen meghalt, Margit pedig Skóciába érkezett. Minden jel szerint magyar lovagokkal, akikre mint ősökre máig hivatkoznak egyes skót családok. Edgar lemondott trónigényéről, Krisztina a dél-angliai Ramsey apátság kolostorának főnöknője lett, s ott is fejezte be életét. Margitot III. Malcolm király fogadta Skóciában, az ifjú hercegnő némi tartózkodás után a jóval idősebb uralkodó felesége lett. Házasságukból hat fiú és két leány született. Kegyes élete, bölcsessége a skót nép tudatában máig él, így az étkezések utáni "Szent Margit-áldás", a házi szövés, a sokszínű tartan is az ő nevéhez kapcsolódik. Skóciában máig nagy kultusszal övezik a térítő, a szegényeket és betegeket gyámolító királynő személyét. Ennek példája a skót nép hálája Dunfermline peremén: a nevét viselő modern kórház, amely halálának 900. évfordulóján épült. A közeli fővárosban, Edinburghban a várkápolna Margit nevét viseli, ő tekint le a betérőkre a színes üvegablakról is. A vár történeti kiállításán a skót királyok sorában kivételes nőalakként szerepel Margit. Férje oldalán látható, ahol a magyar Szent Korona képe is feltűnik. Jelkép értékű, hogy az angol várromboló hódítások idején az említett kis kápolnához a katonák egyetlen ujjal sem nyúltak. E várból szállították le a szent királynő holttestét 1093. november 16-án, mindössze három nappal férje és elsőszülött fia halála után, akik csatában vesztették életüket.

Híres skótok - Rob Roy

A leghíresebb MacGregor kétségtelenül Robert, azaz Rob Roy (1671–1734), igen sokoldalú személyiség volt, kiváló katona és harcos, a kardforgatás mestere. Tizennyolc évesen már apja oldalán küzdött William of Orange seregei ellen. Rob kiváló üzletember hírében állt, ami bizonyítja az is, hogy rájött, sokkal több pénz van a jószágok biztonságának őrzésében, mintsem azok hajtásában.Vagyis, mondhatjuk úgy, hogy védelmi pénzt szedett a környékbeli nyájak és gulyák tulajdonosaitól. 1689 és 1711 között nem is csinált mást, mint otthon ült és számolgatta a befolyó pénzt, játszott a gyermekeivel és boldoggá tette a feleségét. Rob szerette a gyermekeit, kemény harcos jelleme ellenére lágyszívű, gyengéd, szerető családapa volt. A Rob Roy legenda alapja a Robert és Montrose herceg között kialakult viszály. Rob igyekezett fejleszteni kis vállalkozását, és a jószágainak számát is gyarapítani szerette volna, ezért némi kölcsönért fordult Montrose-hoz, aki habozás nélkül adott is neki. Igen ám, csak Rob egyik alkalmazottja megszökött a kölcsönkapott ezer fonttal és kiderült, hogy ezért Rob visszaadni nem tudja a kölcsönt, sikkasztással és lopással vádolták meg. Ahogyan azt a családi hagyomány már mutatja, törvényen kívüli lett és kénytelen volt bujdokolni. Bosszúból elhajtotta Montrose jószágait és mindenkit igyekezett ellene hangolni. 

1715-ben összehívta a MacGregor klán tagjait és az angolok ellen vezette őket, számos sikeres csatát megvívva. Többször próbálták tőrbe csalni, de Rob Roy-nak is kivételesen nagy rutinja volt abban, hogy előre megneszelje a bajt. Kétszer ugyan sikerült elkapni és lecsukni, de mindkétszer megszökött fogságából. Évekkel később Rob inkább a békés életet választotta és bocsánatot kért a királytól, amit meg is kapott. 1734-ben hunyt el, nem holmi csatában, hősiesen küzdve, hanem csöndben, ágyban, párnák közt. Sírja ma is zarándokhely a Balquhidder-ben található templomkertben. Némileg ironikus, hogy Rob Roy édesanyja maga is Campbell volt, és amikor William of Orange újra bevezette a szankciókat a MacGregorok ellen, Robert maga is Campbellként mutatkozott be, míg az őt rendszeresen támogató és bújtató Argyll hercegénél tartózkodott. Tehát a heves és neves MacGregornak, a klán büszkeségének ereiben voltaképpen az ősi ellenség vére is kering.

Híres skótok - MacGregor klán

A MacGregor klán, vagy ahogyan őket nevezik „a köd gyermekei” egyike a skót történelem leghíresebb és legősibb családjának. Harcoltak együtt Robert the Bruce oldalán Bannockburn vérrel áztatott mezején, elhivatottságuk, hazaszeretetük és bátorságuk pedig örökre beírta magát a skót felföld történelemkönyvébe. A legendák és krónikák szerint pont határtalan bátorságuk és elszántságuk az oka évszázados hányattatásuknak és ellenségeskedésüknek a nagy riválisokkal, a Campbell klán tagjaival. II. Dávid király, Bruce fia volt, aki az első botrányos döntést meghozta a MacGregorok ellen. A klán székhelyét és területeit, Glenorchy-t odaajándékozta a Campbelleknek. Ekkor, 1400 táján a MacGregorokat kiutálták és kénytelenek voltak átköltözni Glenstrae-be. De ez csak a bajok kezdete volt.

 A Campbell klán tagjai és vezetői mesterien használták ki a jog adta lehetőségeket az ellenségeikkel szemben. Akiknek szemet vetettek a földjére, nyomban tönkretették, ezt jól mutatja és bizonyítja a MacDonald klán esete is. A Campbell klán bevett módszere az volt, hogy valamilyen agresszióba, konfliktusba keverte, hajszolta áldozatát, aki ellen azután a jog teljes erejével lépett fel. A MacGregorok temperamentumát, hirtelen haragját ismerve ez velük szemben nem volt különösebben nehéz. Addig provokálták őket, míg „balhé” nem kerekedett, azután ezt kihasználva 1502-ben szépen meg is fosztották őket Glenlyonban lévő területeiktől. 
1589-ben azután a heves MacGregor klán meggyilkolta a királyi erdészt, ez pedig az akkori törvények szerint felért a király megtámadásával és a korona meggyalázásával. A klán ellen ekkor hozták meg az úgynevezett „tűzzel és karddal” rendeletet, amely kimondta, hogy büntetendő a MacGregor család bármelyik tagjával üzletelni és nekik szállást, menedéket nyújtani. 

A következő kétszáz évben újabb, ehhez hasonló rendeletek születtek, a klán egyszerűen nem tudott kimászni a bajból. 1603-ban újabb büntetést mértek a MacGregorokra. Miután némi viszálykodás után a klán csapdába csalta és lemészárolta a Colquhounokat, törvénybe iktatták, hogy bárki, aki a MacGregor klán valamelyik tagjával találkozik, mindenféle büntetés és lelkiismeret furdalás nélkül megkínozhatja, kirabolhatja, megverheti, de még meg is ölheti. 

A klán összes tagja ki lett tiltva a templomokból, nem tarthattak egyházi esküvőt, temetést, de még egyházi közösséget sem szervezhettek. Mai szóval élve kiközösítették őket, mégpedig igen durva szankciókkal. Ezalatt Argyll Earl-je, a Campbell klán feje is vérszemet kapott, elérkezettnek látta az időt arra, hogy végleg leszámoljon ellenségeivel. Előbb biztonságot és nyugodt megélhetést ajánlott nekik Glenstrae-ben, majd pedig egyszerűen felakasztatta szerencsétleneket. A mészárlás az egész skót felföld társadalmát megrázta, a hegylakók azonnal egységbe kovácsolódtak és együtt léptek fel a Campbellek ellen. 

 

Bár a MacGregorok kénytelenek voltak törvényen kívüliekként élni, identitásukat sohasem vesztették el. Sohasem tagadták meg önmagukat és nevüket, pedig gyakran jobban jártak volna. Harcoltak a királyért – azért a királyért, aki kiközösítette őket – bár lehet, hogy csak azért, mert a másik oldalon Montrose mellett a Campbell klán fogott fegyvert. 1661-ben eltörölték a MacGregorok ellen hozott határozatokat, úgy tűnt végleg. De nem. Amint William of Orange és alattvalói hatalomhoz jutottak, nyomban megújították a rendeleteket. Ezt tudván nem csoda, hogy a MacGregorok bőszen támogatták a jakobita mozgalmat, mely Orange ellen lázadozott. A törvénybe iktatott szankciókat csak 1774-ben törölték el teljesen, de így is több mint kétszáz évig kellett ezeknek megfelelően élniük, illetve bujdokolniuk.

Híres skótok - William Wallace

A skót hős születési dátumát nem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy valamikor 1270 környékén látta meg a napvilágot, feltehetően az ayshire-i Ellerslie környékén.
William termetét tekintve is igazi hősnek született. Majd két méter magas, izmos, vállas férfi volt. Ez abban az időben ritkaság számba ment, az átlagos testmagasság ugyanis alig érte el a száznyolcvan centimétert.
1286-ban III. Sándor váratlanul meghalt egy lovasbalesetben. Miután a király utód nélkül hunyt el, egyetlen rokona, még életben lévő unokája, - a mindössze négy éves Margit lett az örökös. A skóciai kormányzók éppen ezért gyámokat neveztek ki Margit mellé, míg el nem éri a megfelelő életkort. Időközben minden idők legaljasabb és legvérszomjasabb királya került az angol trónra, I. Edward személyében. A Nyakiglábnak csúfolt uralkodó hamar egyezkedni kezdett a gyámokkal, hogyha fia majd elveszi Margitot, akkor Skócia független marad. Minden szép és jó lett volna, ha szegény Margit nem hal meg váratlanul, s a skótok végképp uralkodó nélkül maradtak, Nyakigláb is vérszemet kapott, akárcsak a klánok és földbirtokosok többsége.

 Az abszolút káosz idejében egy kisebb, de annál véresebb összetűzésben angol katonák megölték William édesapját. Az elkeseredett fiú előbb bosszút esküszik, majd haragja fokozatosan addig duzzad, hogy egész Skócia felszabadítására készül. Az angolok gyors, alig öt hónapos hadjárat után leigázták őket, ám hogy Edward király még nagyobbat rúghasson a skótokba, a Scone koronázó kövét, a Végzet Kövét is elvitette korábbi helyéről és Westminsterbe szállítatta. Skócia kormányzását angolokra bízta. Az ország déli részében igen nagy káosz uralkodott, a helyiek gyakran fellázadtak az angol katonák ellen. Egy ilyen konfliktusban William Wallace is részt vett, és bosszút állva korábbi sérelmein, saját kezével végzett ki néhány angol katonát. Wallace tehát Edward ellensége lett, törvényen kívüli, akit üldözni kell. Tettéért egy földalatti börtönbe vetették, ám a helyiek megmentették a haláltól és meggyógyították sebeit. Felépülése után saját sereget toborzott, amely gyorsan terjedő hírnevének köszönhetően nem volt nehéz.

Wallace hirtelen és gyors csapásai meggyengítették az angolokat, mégis a Stirling mellett vívott csatája tette legendás hírűvé. 1297. Szeptember 11-én William és társa, Sir Andrew de Moray a stirlingi vár mellett csaptak össze a többszörös túlerőben lévő angol hadsereggel. Nyakigláb katonái először azt gondolták, hogy a maroknyi skót csapat, látván az ő fölényüket elszalad. Mindez azonban csak csel volt. Ahhoz, hogy az angolok elérhessék a skótok állásait, át kellett hajtaniuk egy igen keskeny hídon a River Forth-nál. Wallace-ék itt várták be őket és kímélet nélkül lekaszabolták mind az ötezer angolt. Ez a csata nemcsak Wallace-nak és követőinek elszántságát bizonyította, de azt is, hogy William amellett, hogy kiváló harcos, tévedhetetlen stratéga is. A siker és a győzelem azonban nem tartott sokáig. Nyakigláb több mint kilencvenezer fős seregével harcra hívta Falkirk mezején a skót lázadókat. A kilencszeres túlerő és a jobb technikai felszerelés eleve eldöntötte a csata sorsát. A nagy hatótávolságú nyilak gyorsan megtizedelték a skót sereget. Majd tízezer bátor skót hazafi lelte halálát. A rettenthetetlen skót hős bálványa leomlott, sikerei a múltba vesztek. Több mint hét éven keresztül nem is lehetett tudni Wallace-ről semmit. William ereje és elhivatottsága azonban még mindig veszélyt jelentett Anglia számára. 1305. augusztus 5-én egy skót lovag – az angol király híve – tőrbe csalta Wallace-t Glasgow-tól nem messze. William-et Londonba hurcolták, ahol hosszasan vallatták, ám ő nem akart hűségesküt tenni Edward királynak. 

Augusztus 23-án kegyetlen körülmények közt kivégezték, majd holttestét négy darabba vágták. Fejét elrettentésül a London Bridge-re függesztették ki, jobb karját a Newcastle-upon-Tyne hídra, bal karját Berwickben, jobb lábát Perth-ben, bal lábát pedig Aberdeen-ben akasztották ki. A király úgy gondolta, hogy ezzel végképp megtöri a skótok ellenállását. Rosszul hitte. Kegyetlenkedése még azokban is haragot szított, akik addig békésen tűrték az angolok elnyomását. A felbőszült nép Robert the Bruce mögé sorakozott és legyőzve az angolokat, királlyá koronázták.