Hogmanay

Skócia lakosai az újesztendő eljövetelén egy különleges szertartással köszöntik. A Hogmanay nevű ünnepben a vikinghódítások, a középkori babonák és ősi pogány rítusok szerteágazó hagyományai keverednek. Az ünnep legősibb elemei a keresztény korszakot megelőző, a téli napfordulót ünneplő pogány szertartásokra vezethetők vissza. A római téli fesztivál, a hedonista Saturnalia és a vikingek Yule nevű ünnepe egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy Skóciában is meghonosodott az évköszöntő vigasságok hagyománya. A Hogmanay évszázadokon át a karácsonynál is fontosabb szerepet töltött be a skótok életében. Egyes történészek szerint ennek az lehetett az oka, hogy a reformáció hatására a skót földön elsősorban a katolikus egyházhoz társított karácsonyt "túlságosan pápista" ünnepnek tartották. Más kutatók abban látják a magyarázatot, hogy az ipari forradalom végsőkig kizsákmányolt munkásainak még arra sem jutott idejük, hogy a karácsonyt tisztességesen megüljék. Jézus születésének ünnepe csak a 19. század közepére érte el az Európa többi országában megszokott népszerűséget. A csillagszórók fénye azonban még ma sem homályosítja el az újévi szertartások örömtüzeit. Az elmúlt években a skótok szilveszteri mulatságai fölvették a versenyt a világ legnagyobb városaiban látható parádékkal is. Edinburgh és Glasgow szabadtéri évbúcsúztatóit az angolszász világban legfeljebb a New York-i Times Square népünnepélyeihez hasonlítják. S bár a fagy gyakori vendég a szilveszteri felvonulásokon, a közös ünneplés öröme mégis tömegeket vonz az utcára. A közös italozás nem maradhat abba, amíg a hajnal - az első az újesztendőben - be nem köszönt. 

A skót felföld újévi hagyományai azonban nem csak utcai mulatozásból állnak. A legérdekesebb Hogmanay szokások egy része az otthonokban zajlik, és nem korlátozódik a nagyvárosokra. A különböző szertartások akár január végéig elhúzódhatnak. Az "első láb" szokása szerint, aki először lépi át otthonunk küszöbét éjfél után, újév éjjelén, az egész esztendőre meghatározza a szerencsénket. Az ideális vendég ezért ajándékokkal megrakodva érkezik - lehetőleg legyen nála egy üveg whisky, egy kis szén a családi tűzhelyre, elegendő aprósütemény és némi pénz - sőt az sem árt, ha nem túl világos az arcbőre. Hogy miért? Nos, a választ valahol a 8. században kell keresnünk, amikor a szőke vikingek látogatása nem tűnt jó ómennek az újesztendőre. Az "első láb" szokása ma is élő hagyomány. A barátok röviddel éjfél után meglátogatják egymás otthonait, együtt esznek valamit, és ajándékokat cserélnek. Végül nem múlhat el az ünnep anélkül, hogy el ne hangozzék az Auld Lang Syne (Gyertyafény keringő), a tradicionális népi dallam, melyet ma főleg a skótok Petőfije, Robert Burns szövegével ismerhetünk:

Jut még eszedbe kedvesem, a boldog ifjúság,
Az erdőszéli kis patak, s egy régi jó barát.
Ó, gondolj, gondolj néha rám, a sors bármerre hajt,
Emlékül küldöm kedvesem, a régi-régi dalt.
Mily fürge táncban kergetőztünk, fönn a dombtetőn,
Most fáradt lábban bandukolva járunk reszketőn.
Ó, gondolj, gondolj néha rám, a sors bármerre hajt,
Emlékül küldöm kedvesem, a régi-régi dalt.
Mily vígan szelte csónakunk a tónak kék vizét,
Most zúgó tenger habja választ tán örökre szét.
Ó, gondolj, gondolj néha rám, a sors bármerre hajt,
Emlékül küldöm kedvesem, a régi-régi dalt.

Egy másik szokásnak megfelelően alaposan kitakarítják a házat, és borókát égetnek, hogy egész évre megszabaduljanak az ártó szellemektől. A Hogmanayhoz kapcsolódó tradíciók általában valamilyen módon a tűzhöz is kapcsolódnak, ami ismét a viking és felföldi pogány rítusokra vezethető vissza. Az antropológusok szerint a tűz a nap visszatértét szimbolizálta a téli napforduló után, és persze elűzte a gonosz szellemeket is. Hitelesnek tartott feljegyzések szerint a dél-skóciai Biggar településen évszázadok óta minden szilveszterkor hatalmas örömtüzet gyújtottak, bár mindig voltak olyan helybéliek, akik tiltakoztak a veszélyesnek ítélt szokás ellen. Stonehavenben, a Skócia keleti partján található kisvárosban az ősi tűzgolyók szertartása keretében minden évben hatvan városlakó vonul végig az utcákon, fejük felett jókora lángoló gömböket lóbálva. 

Ennél még "szélsőségesebb" az Up Helly Aa néven ismert rituálé, melyet a Shetland-szigeteken láthatunk január utolsó keddjén. Ez a szokás a 1800-as évek elején alakult ki: több település teljes lakossága viking öltözékbe bújik, és egy ceremónia keretében elégetik egy viking hajó másolatát - majd észvesztő mulatozásba fognak.
Senki nem ismerheti pontosan az egyes hagyományok keletkezési helyét és idejét, legfeljebb azt, hogy több ezer év történelme formálta a skót ünnepi naptár központi fejezetét. Még a Hogmanay szó eredete is vitatott. Csak néhány a lehetőségek közül: eredhet a kelta "oge maiden" (új reggel), a szintén kelta "hogunnus" (újév), a flamand-holland "hoog min dag" (a szeretet nagy napja) kifejezések bármelyikéből, vagy akár az ófrancia "aguillanneuf" szóból, ami egyaránt utal az év utolsó napjára és az ezen a napon átadott ajándékokra. Ez utóbbi lehetőség tűnik a legvalószínűbbnek, mivel régi skót szokás szerint a gyerekek az esztendő utolsó estéjén ajtótól ajtóig szaladtak, ajándékot kértek miközben azt kiabálták: Hogmanay! Bárhonnét ered is, a Hogmanay ma szerves része a skót kultúrának. S ha a fent elmondottak nem illusztrálták volna az ünnep dimenzióit, gondoljunk csak arra: a skótoknak nem elég egy nap, hogy magukhoz térjenek a ramazuriból: Skóciában január másodika is hivatalos munkaszüneti nap. 

Skócia - filmen

Eddig csak fotókon és betűkön keresztül próbáltam bemutatni Skóciát, most viszont egy varázslatos, 3 részes, angol nyelvű turisztikai filmet ajánlok a figyelmetekbe, amelyben gyönyörű képekkel illusztrálva ismertetik meg ezt a csodálatos országot. A légi felvételek lélegzetelállítóan szépek, az egész film szerkesztése pörgős és sokrétű. A régmúlt emlékei mellett a városok és falvak mai valóságát is elénk tárják. A kellemes zene, a narráció és a rövid riportok csak emelnek az amúgy is szenzációs úti-film nyújtotta élményen. Érdemes végignézni a tartalmas, széles spektrumú, egyenként 45 perces részeket! Jó szórakozást hozzá!

 

A Végzet Köve

Edinburgh vára nem csak a viharos történelmű Skócia egyik monumentális épülete, hanem fontos tárgyak tárháza is. Itt őrzik például a koronázási ékszereket, sok más ereklye között. A csillogó aranytárgyak mellett, - 1996 óta - üvegkalitkában látható egy nagy darab, közönségesnek tűnő homokkő is, amiről a tudatlan szemlélődő nem is sejtené, hogy az a Végzet vagy Sors köve (Stone of Destiny). 

A kőnek bibliai eredetet tulajdonítanak: a monda szerint ezen nyugtatta fejét Jákob, amikor álmában megjelent a mennybe vivő lajtorja. A kő ezután Egyiptom, Szicília és Spanyolország közvetítésével érkezett az ír szigetre, ahol állítólag az írek védőszentje, Patrick is megáldotta. Ezt követően kapta a Sors Köve elnevezést. Skóciában először 836-ban, a Perthhez közeli Scone-ban koronáztak rajta királyt (innen másik neve: a Scone-i kő). A skót királyokat ezután hagyományosan itt koronázták egészen 1296-ig. Ekkor a Walest is leigázó, Arany János által is megénekelt, I. Edward angol király elragadta a skótoktól, s Londonba, a Westminster apátságba vitette. A skót függetlenség jelképe 1996-ban innen tért vissza Skóciába, annak egykori fővárosába, Edinburghba. A követ azonban a királyok londoni koronázására mindig vissza kell vinni, hiszen a brit uralkodót továbbra is ezen a kövön koronázzák. 

A kétkedőkben azonban felmerülhet a kérdés: valóban ez az igazi kő? Egy történet szerint sohasem hagyta el Írországot, egy másik legenda pedig azt állítja, hogy a valódi kő márványból volt, tele ékes rajzokkal, amely semmiképpen sem hasonlíthat a Londonban évekig őrzött egyszerű, latinkeresztes homokkőhöz. Mások szerint a kőnek több másolata is létezik, az eredetit Skóciában elrejtették egy olyan helyen, (a Tay folyóban) ahol senki nem talál rá, I. Edward csapatai pedig csak egy egyszerű hamisítványt vittek magukkal, ugyanis Baillie Robert Gray, egy glasgow-i kőműves a biztonság kedvéért másolatokat készített róla.

A kő kalandos újkori történelméhez még hozzátartozik, hogy 1941-ben Hitler elől is el kellett rejteni, később, 1950 karácsonyán pedig egy csoport radikális nacionalista diák egyszerűen ellopta Westminsterből. A kő azonban még időben megkerült, hogy II. Erzsébet 1952-es koronázásakor is ezt használhassák. Hogy melyik verzió az igaz, és a kő valódi-e, ennyi évszázad távlatából ezt már valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.

Inch Kenneth - Mitford House

Csodálatos, misztikus látnivalót nyújt az Isle of Mull közelében lévő aprócska sziget, Inch Kenneth a látogatók számára. Nemcsak azért, mert a skót partok ölelésében lévő földnyaláb lélegzetelállítóan gyönyörű télen-nyáron egyaránt, de a szigetecskén található Mitford Ház is nyújt némi izgalmat és látványosságot. Ebben az épületben húzta meg magát ugyanis Unity Mitford, a nácizmus és magát Adolf Hitlert is szenvedélyesen szerető arisztokrata lány, Lord Mitford és Lady Redesdale hat gyermekének egyik legkülönösebbike. Története egy kalandos és tanulságos lenyomata a világtörténelem talán legszörnyűbb időszakának egyik kevésbé ismert árnyoldalának.

A hat Mitford-testvér mind veszélyes, érdekes és állítólag gyönyörű lány volt. A nővérek között mégis talán Unity a legérdekesebb, aki 1934-ben Németországba költözött, ahol rabul ejtette a katonai parádék és egyenruhák látványa, a zene és Hitler fanatikus megjelenése. A lány kialakuló nácizmusa egybeforrt a Führer iránt érzett csodálattal. Eltökélt szándéka volt személyesen is találkozni vele, és ettől senki sem tántoríthatta el. Hónapokon át próbált meg minél közelebb lopózni Hitlerhez, míg végül elérte célját. Ekkor apjához címzett levelében Unity így írt: "Olyan boldog vagyok, talán én vagyok a legboldogabb lány a világon." Hitler és Unity szoros barátságot kötöttek, Diana nevű nővére pedig hozzáment az ugyancsak fasiszta Oswald Mosley-hoz. A kézfogót Goebbels rajzszobájában tartották, és az egyik tanú, maga a Führer volt. A brit sajtó később már azt is írta, hogy Unity lett Hitler titkos menyasszonya, ez azonban nem bizonyosodott be. 

Mikor élesedett a viszony Németország és Nagy-Britannia között, a lány azt mondta családjának, hogy legszívesebben megölné magát, ha háború törne ki a két ország között, de nem hittek neki. Ő viszont komolyan gondolta, és beváltva ígéretét, egyszerűen fejbe lőtte magát egy templomban, a hadüzenet napján, 1939-ben. Az öngyilkossági kísérlet csak kísérlet maradt, annak ellenére, hogy az orvosok később képtelenek voltak eltávolítani a golyót Unity fejéből. A lányt fizikailag és mentálisan is megnyomorította az eset. A család igyekezett békét teremteni számára, és ekkor költöztek el a Mull melletti Inch Kenneth-re. A sziget jó hatással volt a lányra, egészsége javult, önmagát pedig a vallásban találta meg újra. A lányhoz kapcsolódó fotók és egyéb tárgyi emlékek ma megtalálhatók a misztikus Mitford Ház múzeumában, abban a különleges épületben, amely fura és hátborzongató lenyomata a náci Németországnak, s egy borzalmas időszaknak, távol Berlintől.

Egy skót magyar

Budapesten, a Lánchíd és az Alagút közötti tér viseli a nevét, de ki is volt Ő?

Életének első éveiről viszonylag keveset tudunk, ami alapvetően az ellentmondásos életrajzok eredménye. 1811-ben Edinburgh-ban született, édesapja gyári munkás, más források szerint gépész és malomépítő volt. Lehet, hogy a glasgow-i Royal Technical College hallgatója volt, de az is lehet, hogy önképzéssel fejlesztette magát mérnökké. Tanulmányait követően mérnöksegédként helyezkedett el.

Adam Clark élettörténete szorosan összekapcsolódott egy másik Clarkéval. 1832-ben a London és Oxford között található Marlow városában épült meg a ma is álló Temze-híd, William Tierney Clark tervezésében. Ő az angol mérnöki kamara tagja volt, az egyik legnevesebb hídépítő. 1832-ben Széchenyi István angliai körútra indult, ennek során megtekintette Marlow új hídját is. Így került először kapcsolatba annak tervezőjével. Clark azonnal tudta: Széchenyitől jelentős budapesti megbízáshoz juthat, így nem is késlekedett: a kapott helyszínrajz alapján már két hét múlva átadta az első vázlattervét. Így ő kapott megbízást a híd megtervezésére, és a kivitelezés vezetésére. Így már érthető, hogy miért hasonlít annyira Marlow hídja a mi Lánchidunkra. A brit híd 1966-os felújítása óta angol és magyar nyelven is olvasható az alábbi szöveg: "Ez a híd, valamint a Budát és Pestet a Duna fölött összekötő Széchenyi Lánchíd William Tierney Clark egyedüli fennmaradt alkotásai."

Adam Clark 1834-ben a Hunter&English vasöntöde és gépgyár üzemében helyezkedett el gépépítő mérnökként. Itt találkozott először Széchenyi Istvánnal, akivel életre szóló jó kapcsolata alakult ki a következő években. A nagyszabású magyar tervek eleinte lassan haladtak, így Adam Clark először csak a "Vidra" kotrógép összeszerelésére és beüzemelésére kaphatott megbízást, de hamarosan rá bízták az építés vezetését is. Széchenyi az előző évi pusztító árvíz után nagyon fontosnak tartotta, hogy nagy tapasztalatokkal rendelkező emberek irányítsák az építkezést. A hídépítés befejezését a forradalom kitörése késleltette. Adam Clark ekkor vált országszerte igen népszerűvé a magyarok között - ugyanis kétszer is megvédte a hidat a pusztítástól. Először a szorult helyzetbe került Hentzi osztrák tábornok akarta felrobbantani a hidat. Ekkor felnyittatta a Lánchíd kamráit a Dunával összekötő zsilipeket, és tönkretetette a csatlakozó szivattyúkat is. (Más forrás szerint a szivattyúkat leúsztatta a Dunán.) Így a puskaporos hordók csak a hídon robbanhattak fel ám a híd komoly sérülések nélkül megúszta. 1849-ben Dembinski Henrik akarta a hidat elpusztítani, de Clark ezt is megakadályozta. A hidat végül 1849. november 20-án avatták fel, Széchenyi távollétében, aki akkor már Döbling foglya volt. Adam Clark rövid időre visszatért Skóciába, idős szüleihez, de aztán hamarosan elvállalta a Drezda melletti pirnai híd, a leitmeritzi Elba híd és a bécsi gumpendorfi híd építésének felügyeletét. Ezután végleg letelepedett  Magyarországon, és - az ugyancsak Széchenyi István nevéhez köthető - Dunagőzhajózási Társaság megbízásából gőzhajók szakvéleményezésében vett részt.

Utolsó nagy alkotása a Budai Vár hegyét átszelő Alagút megépítése volt. William Tierney Clark korábbi vázlatai alapján 1851-re készítette el az alagút végleges terveit, majd a mű építésének vezetését is rábízták. Az építkezés óriási siker volt, az átadást követő első hónapokban nagy divat lett átsétálni rajta a gázvilágítás "ontotta" fényben.

A kor lendületére jellemző, hogy Adam Clark egy sor első beruházásban is részt vehetett, így az első köztéri szökőkút és a mai Szabadság tér helyén állt pesti sétatér építésében, de ő tervezte meg az első budai vízvezetéket is. A Lánchíd és az Alagút megépítése után már csak kisebb léptékű munkákat vállalt. Részt vállalt a Lipótmezei Elmegyógyintézet és a Duhány utcai zsinagóga kupolájának munkálataiban is, bár az épületeket nem ő tervezte.

Élete utolsó szakaszában figyelme ismét a család felé fordult. Elvette a nála negyedszázaddal fiatalabb Áldásy Máriát, aki Áldásy Antal budai városkapitány lánya volt. A frigyből három gyermek született. Bár Magyarországon telepedett le, magyar feleséget választott magának, és magyar földön is hunyt el, skót gyökereit sosem felejtette el. Amikor V. Ferdinánd nemesi címet szeretett volna neki ajándékozni, azzal utasította el, hogy ő már skót nemes. A királytól végül egy színarany tubákos szelencét kapott ajándékba, elismerésének jeléül. 1866-ban, tüdőbajban hunyt el. A Kerepesi temetőben található sírja, a Közlekedési Múzeum védett emléke. 

Világörökség - Saint Kilda

Ugyan földrajzilag Skóciához tartozik, mégis az Egyesült Királyság égisze alatt tartják nyílván a Világörökségek között a Külső-Hebridáktól nyugatra fekvő Saint Kilda szigetcsoportját, amely több vulkanikus eredetű szigetből áll. A legnagyobb sziget a Hirta, ezt követi a Soay, majd a Boreray, s körülöttük több kisebb található, mint a Dùn, Stac Levenish, Stac Lee és a Stac an Armin. A szigetcsoport legmagasabb pontja a 430 m magas Conachair, amelynek északi oldalán egy 300 méter magas függőleges sziklafal van. Boreray 384 m, Soay 378 m magasra nyúlik, így ez a társulás Nagy-Britannia legmagasabb tengeri sziklacsoportja. 

A szigetek már az írott történelmi korok előtt is lakott volt, de a lakosság létszáma drasztikusan visszaesett, amikor a 19. században sokan kivándoroltak az Egyesült Államokba és Ausztráliába. Az otthon maradottakat pedig különböző betegségek tizedelték. 1930. augusztus 29-én költöztették el a szigeteken maradt utolsó 36 lakost.

A szigetcsoport 8,5 km²-es szárazföldi területe több nagy létszámú tengeri madár-kolóniának ad otthont. A világ egyik legnagyobb szula-fészkelőhelye mellett itt van Nagy-Britannia legnagyobb északi sirályhojsza-telepe, és jelentős a lundák száma is. 

A szigetcsoporton nincsenek fák, s ennek oka a hűvös nyarakban és a nagy viharokban keresendő. Így a növényzetet a sovány gyep, a moha és a törpecserje képviseli. A szigetcsoport szárazföldi területe már 1986-ban a Világörökség védelme alá került, majd ezt terjesztették ki 2003-ban a körülötte fekvő tengerre, így ma a védelem alá eső terület nagysága 225 km². 

A skóciai világörökséghez tartozik még a Forth Bridge, az Orkney szigetek és Edingburg óvárosa a várral, amelyekről már írtam régebben. (Ha rákattintasz a nevükre, megtalálod!)
 

Világörökség - New Lanark

Lanarkshire megye déli részén, a Clyde folyó mellett található New Lanark, egyike Skócia négy Világörökség helyszínének, (Edinburgh, Skara Brae és St Kilda) mely az UNESCO védelme alatt áll. A települést 1786-ban alapította David Dale, aki a gyapotfeldolgozó üzemeket és az itt dolgozók lakásait építette. Dale azért telepítette ide a gyárakat, hogy kihasználja a folyó nyújtotta vízi energiát. Egy gátat építettek a folyóra, ezzel vezették a vizet az üzem energiaszükségletének ellátására. A víz először egy alagúton folyt át, a Lade-nek nevezett nyitott csatornán, majd számos keréken át jutott el minden egyes malomépülethez. 1929-ben az utolsó kereket is vízi turbinára cserélték, és még mindig használják. 

Egy társaság – amelynek veje, Robert Owen filantróp társadalomreformer is tagja volt – irányításával New Lanark sikeres üzletté fejlődött, és az utópista szocializmus mintapéldája lett, ám a társtulajdonosok elégedetlenkedtek a jóléti programokra fordított pluszköltségek miatt. Owen azonban nem volt hajlandó a régi rend szerint üzemeltetni a feldolgozókat, így végül kivásárolta az üzlettársait. New Lanark Európa-szerte ünnepelt lett, sok uralkodó, államférfi és reformer látogatott az itteni üzemekbe. Ámulva látták, hogy itt egy helyen található tiszta, egészséges ipari környezet, elégedett és életteli dolgozók, ráadásul jól prosperál az üzleti vállalkozás. Owen filozófiája ellentétben állt a korszellemmel, de sikerült bebizonyítania, hogy egy ipari vállalkozás anyagi sikerei érdekében nem szükségszerű rosszul bánni dolgozóival. A látogatóknak Owen megmutatta a falu kiváló lakhatási lehetőségeit és ellátottságát, valamint a feldolgozóüzemek gazdaságosságát igazoló könyvelést. 

Hozzávetőleg 2500 ember élt New Lanarkban, sokan közülük Glasgow és Edinburgh szegényházaiból költözött ki. Bár az üzemek messze nem voltak kellemetlen helyiségek, Owen elégedetlen volt a körülményekkel, és elhatározta, hogy javít a munkások lakóhelyén. Külön figyelmet szentelt az itt élő és dolgozó mintegy 500 gyereknek. Britanniában ő nyitotta meg az első elemi iskolát 1816 -ban. Miután az üzemek leálltak, az emberek kezdtek elköltözni a faluból, az épületek pedig pusztulásnak indultak. 1963-ban az épületek védelmében megalakult a New Lanarkért Egyesület, és nekiláttak a Caithness Row és az óvodaépületek felújításának. 1970-ben az üzemeket és egyéb ipari épületeket, valamint a Dale- és Owen-féle házakat eladták egy ócskavassal foglalkozó cégnek. 

1974-ben megalapították a New Lanark Conservation Trust (New Lanark Megőrzéséért), hogy megakadályozzák a falu pusztulását. 2005-re a legtöbb épületet felújították, és a falu fontos turistalátványosság lett. Becslések szerint körülbelül 400,000 ember látogatja a falut évente. Az UNESCO azzal ismeri el New Lanark jelentőségét, hogy Skócia négy Világörökség helyszíne közé emelte.

Kísértetkastélyok

Egy ódon kastély falai közt mindig történhetnek olyan jelenségek, amelyekre vagy nincs racionális magyarázat, vagy elsőre, nem annyira kézenfekvő. De még a különös események sem kellenek ahhoz, hogy a komor sziklafalak között az éjszaka sötétjében az ember egy apró légáramlatra is azonnal szellemet sejtsen.

Noha a világ minden táján találhatunk több száz éves kastélyokat, Skócia a szellemjárás szempontjából mindig is kiemelkedő szerepet töltött be. Az ottaniak jóval többről mesélnek, mint néhány libbenő függöny vagy furcsa, ijesztő zajok: elmozduló bútorokról, összetörő edényekről, könnyező kövekről és persze átkokról, minden mennyiségben.  

Az egyik leghíresebb kísértettörténet Fyve várához kötődik, az úgynevezett „Zöld Asszony” históriája. A nőt a legenda szerint férje megcsalta és bezárta a szobájába, ahol az asszony végül éhen halt. Alapvetően ártalmatlan szellem, csupán bolyongásával borzolja a kastély látogatóinak idegeit, de ha valaki túl kíváncsi és a nő szobáját kezdené keresni, arra halálos átok sújt, házastársa pedig a szeme világával fizet a kíváncsiságért. Az átok már két áldozatot ért utol. De más rontás is kötődik ehhez a várhoz: egy bosszús vendég, aki előtt bezárult a vár kapuja, elrejtett a várat övező földeken három követ, hogy a várban tartózkodók az őket érő balszerencsék sorától végül megőrüljön. Ha valaki mindhárom követ megtalálja, az átok elmúlik. Eddig csak az egyik került elő, ám az azt vizsgálók mindegyikét valamilyen szerencsétlenség érte, a kő pedig furcsa folyadékot, „könnyet” ontott magából. A kutatók ma már nem mernek vizsgálódni, és a másik két kőről semmit nem tudnak.

Nem nagyon tudnak mit kezdeni azzal a skót dudással sem, aki életében társait szerette volna figyelmeztetni egy támadásra, amely két klán közt dúló harc egyik fejezete volt. Büntetésből ellenségei mindkét kezét levágták és ő elvérzett, de azóta is visszajár, Argyll mintegy 800 éves kastélyába, a környékbeliek pedig már egészen hozzászoktak a jelenlétéhez. Annak ellenére nem szűnt meg a kísértetjárás Duntrune várában, hogy 1888-ban megtalálták az összes testrészével együtt és tisztességgel eltemették. A mendemonda szerint azért nem tud továbbra sem megpihenni, mert nem az ő korában szokásos szertartás szerint helyezték végső nyugalomra.

A harmadik leghíresebb skót szellem Glamis várában kísért, ő egy koholt vádak alapján boszorkányság vádjával máglyán elevenen megégetett fiatal lány szelleme. Rajta kívül egy szakállas gróf is ijesztgeti a látogatókat, akit makacssága miatt azzal átkoztak meg, hogy ítéletnapig kártyázzon. Ezt a kísértetet egyébként állítólag még olyanok is meglátták, akik azelőtt mereven elutasították a szellemek létezését.

És hogy miért lepik el Skócia ódon kastélyait ilyen kiugróan nagy számban a szellemek? A legendák történelmi okokra vezethetők vissza, errefelé a szokottnál is több háború, területszerzési harc és ennek következtében véres gyilkosságok garmadája zajlott. Nem csoda hát, ha a helyiek meg vannak győződve róla, hogy az amúgy is régi, tehát ezernyi titkot rejtő építményekben nem tudnak nyugodni az erőszakos halált halt emberek lelkei.

Skót sör

Ha skót italokról kérdeznének bárkit is, százból 99-en a whiskyt említenék, pedig Skócia ma már a söréről is híres. A skót sörök hagyományosan erősen maláta ízűek, hiszen a maláta a whiskyhez amúgy is jó minőségben és nagy mennyiségben rendelkezésre állt, a komlót viszont importálni kellett, a skótok meg ugye nem egy pazarló népség. Erre utal az is, hogy a sörök erősségét nem fokokban vagy százalékban mérték, hanem pénzben, méghozzá schillingben – aszerint, hogy bizonyos fajták után mennyit kellett adózni. A Belhaven ma is főz egy „80 Schilling” nevű sört, ami azt jelenti, erős.

Belhavenben a bencés szerzetesek már a 14. században főztek sört, a mai sörfőzde azóta is az általuk ásott kútból emeli ki a sörfőzéshez használt vizet. A jelenlegi sörfőzde első nyomai 1719-ből valók, azóta különböző családok tulajdonában volt egészen 1972-ig, 1996-tól pedig a londoni Tőzsdén is jegyzik a részvényeit. Noha Skóciában nagy hagyományai voltak a sörfőzésnek, erős stout-sörük nemigen volt, az angolokkal és az írekkel ellentétben. Ezt a hiányt igyekezett bepótolni a Belhaven, amikor 2007-ben megjelentette a Scottish Stoutot, ami a 2008-as World Beer Championshipen azonnal platina-díjas lett. Háromféle malátából készül, de fő hatóanyaga a csokoládémaláta.

A Scottish Stout is olyan sör, melynek már a kitöltése is érzéki örömet okoz, mert csodálatosan fekete, dús és mély, egészen kicsit törik csak meg benne a fény, de messze nem olyan sűrű, mint a kávé, ez egy különleges konzisztencia, amit csak ezek a fekete stoutok hoznak. A habja is gusztusos, szép, ha nem is olyan krémes vagy barna, mint a Guinnessé. Az illata is tökéletes, édes, malátás, intenzív, már kicsit fullasztó, és nagyon erős emlékeket idéz, bár nem világos, hogy mire emlékeztet. Ahogy kibomlanak az ízei, egy tökéletes sört ismerünk meg. Kiegyensúlyozott, nincsenek hirtelen íz-váltások, minden nagyon nyugodt és lekerekített benne, igazi letisztult harmónia jellemzi, mely mindenekelőtt a pörkölt maláta édességén nyugszik. Ezt teszi némileg izgatóvá a csokoládémaláta száraz, feketecsokoládés felhangja, és a vége felé tetten érhető alkoholos, konyakos kis villanás, ami tényleg csak emeli a tökéletes elegancia érzését. Az utóíze az illatos malátáé, a komló sehol nem veteti észre magát, miközben azért nyilvánvaló, hogy ott van benne, de nem pipiskedik, csak dolgozik a mélyben. Nagyszerű sör, talán az egyetlen disszonáns gondolat róla, az, hogy a színéhez, az édességéhez, az ízeihez képest nem annyira testes, inkább csak közepesen testes, ám ez nyilván koncepció kérdése, semmiképpen sem hiba.

Famatuzsálemek

A világon sok fát illetnek a matuzsálem névvel, de korántsem biztos, hogy valóban azok. A fák  évgyűrűit sok esetben nem is lehet igazán értelmezni, hiszen a belső rothadás által eltűnhetnek. A történelmi feljegyzések jelenthetnek támpontot a fa létezéséről, de azok is csak hozzávetőleges eredményt adhatnak. A skóciai Fortingall büszkélkedhet Európa legöregebb ismert fájával, ha hihetünk a leírásoknak.

A tiszafa (Taxus baccata) a perthshire-i falu temetőjében áll. Korát háromezer és ötezer év közé becsülik. Ha inkább a felső határhoz áll közel, akkor versenyben van a világ legöregebb fájának címéért is. Ránézésre a fa nem látványos: nem túl magas és a valaha masszív törzs, amelyet 1769-ben 16 méteres kerületűnek mértek, több ágra hasadt. Ez annak a következménye, hogy a 19. század  turistái darabkákat vágtak le belőle emléknek. Ennek ellenére a fa jó egészségnek örvend, és még évszázadokig élhet. Ma alacsony fal védi, de ettől még jól látható.  
Nem csak ezzel az egy ősrégi tiszafával büszkélkedhet Skócia. Ormistonban is áll egy példány, melyet misztikus tisztelet övez. Olyan, mint egy természet alkotta katedrális. A "síró", lenyúló ágak elérik a földet, ahol a fa gyökereit kimosta az esőzés. Kétségtelenül borzongató szépség a 7 méter törzsátmérőjű famatuzsálem. Erről egy amatőr filmet itt lehet megnézni. (Katt rá!)